Moholy-Nagy László – Látás mozgásban (előszó, bevezető, I. A helyzet elemzése)

Elizabeth és Walter Paepckének

Moholy-Nagy László

látás mozgásban

Műcsarnok - Intermédia 1996

+++

A fordítás alapjául

László Moholy-Nagy: Vision in Motion
Theobald Company, 1946, 1961) című könyve szolgált

Az angol kiadás pdfje (114.42 MB): https://monoskop.org/File:Moholy-Nagy_Laszlo_Vision_in_Motion.pdf

A könyv kiadását támogatták

EGIS Gyógyszergyár
továbbá
Hauser Arnold Alapítvány
Magyar Képzőművészeti Főiskola
Magyar Mozgókép Alapítvány Kutatási, Képzési, Könyv- és Folyóiratkiadási Szakkuratóriuma
Nemzeti Kulturális Alap
Soros Alapítvány

A könyv létrehozásában közreműködtek

Beke László, Borús Judit, Kovács Ágnes Veronika, Peternák Miklós, Tábor Béla

© HATTULA MOHOLY-NAGY, 1996
© MŰCSARNOK - INTERMEDIA, 1996

+++

előszó

Ez a könyv a művészek és a műkedvelők számára készült, azok számára, akiket foglalkoztat az a kapcsolat, amely őket meglévő civilizációnkhoz fűzi. Írásom „Az új látás” című munkám folytatása. Ám míg „Az új látás” elsősorban a régi Bauhaus oktatási módszereit részletezi, addig a „Látás mozgásban” a chicagói Institute of Design munkájára koncentrál, és a művészet és az élet egymáshoz való viszonyáról nyújt átfogóbb, sokkal általánosabb képet. Megállapítva, hogy a művészet életünk alapvető része, alapvetésének a művészeteknek az élettel alkotott egységét tekinti. A könyv megkísérli, hogy a politikai és szociális megközelítést kiegészítse a biológiai jogok nyilatkozatával, hogy azok megerősítsék az ember alapvető kvalitásainak, értelmi és érzelmi elvárásainak, pszichológiai és fizikai jólétének összefüggéseit. Megállapítja, hogy a társadalmi változásokat azok az új eszközök és technológiák okozzák, melyek átalakítják a termelési módszereket, a tulajdonviszonyokat, a vagyoni és hatalmi rétegződést. S bár az új technológiák elkerülhetetlen logikáját, mely kétségtelen előnyöket kínál a munkaerő-megtakarítás és a könnyű profitszerzés terén, boldogan elfogadjuk pragmatikusan intellektuális szempontok alapján, érzelmileg – gyakran ellentmondva logikus érveknek és jól felfogott érdekeinknek – mégis elkeseredetten támadjuk, ragaszkodva az elavult standardokhoz és a múlt üres konvencióihoz.

Elsősorban érzelmeinkből fakadó előítéleteink – más néven tehetetlenségünk – gátolják a nélkülözhetetlen egyensúly és a szociális reformok megteremtését. Megoldást minderre az jelenthetne, ha érzelmi alapon szerzett tudásunkat intellektuális műveltségünkkel egészítenénk ki, az érzékeinket átnevelnénk, megszereznénk azt a képességet, hogy érzéseinket a megfelelő eszközökkel ki tudjuk fejezni. Az értelem és érzelem egyensúlya nélkül az ember bénává, felemássá válik. Csak a fejlődésbe vetett hit biztosíthatja a határozott ítélkezést, a lét biztonságát. A cél az, hogy a művészi kifejezésmódok mindenki számára hozzáférhetők legyenek. A művészet csúcsán álló önkifejezés nyitja meg az egyébként elérhetetlen tudat alatt megbúvó „érzések” kapuit. Az ily módon nevelt és kifejezett érzelmi erők megtisztulnak.

A kortárs képzőművészet igyekszik új morált és esztétikát teremteni metafizikai abszolútumok korlátozása nélkül. E nagyléptékű munkában a chicagói Institute of Design egyfajta laboratóriumként szolgál az új trendek kivitelezésére. Noha vizsgálódásai középpontjában az ipari tervezés és annak oktatása áll, remélem, hogy az intézet – ebben és a jövőben megjelenő „i. d.” kötetekben leírtakhoz hasonlóan – ösztönzőleg hat egész generációnkra, az óvodáktól az egyetemig.

Ami az illusztrációkat illeti, az tűnt logikusnak, hogy az intézet tanárainak, növendékeinek anyagaiból és saját munkáimból válogassak.* Emellett az amerikai absztrakt művészeket külön kiemeltem. A vizuális és más kifejezőeszközök alapvető rendszerezése területén elért eredményeik a világ bármely pontján élő alkotó emberek törekvéseit képviselheti. Sajnos, sok értékes példát kénytelen voltam kihagyni, mert a kötet terjedelme és a képanyag mennyisége már így is bőven túllépte az eredeti tervet.

A kiadó nagyvonalúságának köszönhetően sikerült megközelítenem egy immár huszonöt éve tervezés alatt álló könyvformát. Mindig is azt tartottam, hogy – a jobb vizuális közlés kedvéért – a szöveg és a kép szórós összefüggésben kezelendő. A képeknek szó szerint kísérniük kell a szöveget, így elkerülhető az állandó keresgélés. Könyvemben olyan layoutot használok, amely jobban Alkalmazkodik a jelen nyomdatechnikához és a gépi szedéshez, mint a korábban készült hagyományos könyvek. Az illusztrációkat igyekeztem oda helyezni, ahol az írásban említem őket – vagy a margó szélén kicsinyítve, vagy a főszövegen belül nagyobb méretben, vagy a szomszédos oldalon. Az eredmény – legalábbis arra törekedtünk – az lett, hogy a mondanivaló sokkal követhetőbb és olvashatóbb, a kommunikáció jobb. Az első fejezetben, ahol nincsenek képek, az illusztrációk verbálisak, idézetek vagy megjegyzések formájában. Ezek kurziváltak, hogy elváljanak a szövegtől és a címektől.

E könyv szöveg és kép szerves egysége, de nem felejtkeztünk el azokról a türelmetlen olvasókról sem, akik először csak átlapoznak az írt részeken, és csak a képeket nézegetik. Ezektől felajzva talán nekilátnak majd a képekhez fűződő rövid megjegyzések, összefoglalók és lábjegyzetek elolvasásának, s kedvet kapnak a könyv egészéhez.

• A hallgatók munkáit vékony O-rel, az oktatókét vastag O-rel jelöltem.

+++

tartalom

5-6 Előszó

9 Köszönetnyilvánítás

10-12 Bevezető

13-32 I. A helyzet elemzése

Látás mozgásban

A diszkrepancia – Az elidegeníthetetlen jogok – Specialisták – Az erkölcsi kötelezettség csökkenése – Oszthatatlan nevelés – Hivatalos és nem hivatalos nevelés – Zűrzavar a tudomány körül – A propagandagépezet – Karrieristák – Az általános műveltségre nevelés – Az átmenet stabilizálása – Másodkézből vett tények – Reformkísérletek – A mai nemzedék feladata – Képességek – Félelem – Az amatőr – A művészet funkciója – A hivatásos művész – Művészet és tudomány

33-62 II. A megközelítés új módszere – design az életnek

Axiómák – Az összefüggések minősége – A tervezés nem hivatás, hanem magatartás – Tervezési potenciálok – Beidegződött gondolkodási pályák – Formák és alakok – Az összeszerelés kora – Áramvonal – Új munkafeltételek – Egyéb társadalmi vonatkozások – A termelés gazdaságossága – Az intuíció szerepe – Az avantgarde – A tudás elterjesztése – Értelmi kiegyezés

63-357 III. Új nevelés – organikus szemlélet

63-112 a) általános rész

A Bauhaus hagyománya – Alapkurzus – A módszer – Az oktatás technikája – A kölcsönös összefüggések gyakorlata – Tudományos érdeklődés – Közös nevező – Képességvizsgálatok - pályaválasztási útmutatás – Kéziszobrok – Súlyszobrok – Tapintási struktúrák – Mérési gyakorlatok – Gépi gyakorlatok – Lapok, lemezek, illesztések – Üveg-, tükör- és térbeli feladatok – Mozgástanulmányok – Az „objektív” kvalitás hangsúlyozása – A szakműhelyek – Az építész osztály – Műszaki rajz – Térmodulátor – A primitív ház – A modern ház – A struktúra tágasabb felfogása – Tér-koncepciók – Társadalmi tervezés

113-357 b) integráció – a művészetek

113-169 Festészet

Eredmények – Kubizmus – Torzítás – Kísérletek mozgás ábrázolására – A kubizmus rendszere – Vizuális alapvetések – Megoldások az olvashatóságra – Az „absztrakt” művészet védelmében – Látás mozgásban – Fejlődési fokozatok a térértelmezésben – A színről – A festéktől a színes fényig – „Optofonetika”

170-215 Fényképezés

Színes fényképezés – Fekete és fehér – Fényképészeti kvalitás – A fényképezés tanítása – Fényképezés fényképezőgép nélkül (fotogram) – Fénymodulátor – Más kísérletek – Fényképészeti látás – A fényképészeti látás nyolc változata – Képsorrend; sorozat – A fotogenikus szemben a fotokreatívval – Új irányzatok – Egymásra fotózás – Fotómontázs

210-243 Szobrászat

Az általános helyzet – Az ábrázolás aspektusai – Alapvető magatartások az anyagok kezelésében – Tömegalkotás – A tömegmoduláció (tagolás) öt fokozata – Párhuzamos jelenségek – Tömegmodulátor: első fokozat (a tömb) – Második fokozat (mintázott) – Harmadik fokozat (átlyukasztás) – Idősorrend – Bővítés (kiterjesztés) – Negyedik fokozat (kiegyensúlyozott lebegés) – Ötödik fokozat (a mobil) – A kinetikus szobrászat története – A tömeg kettőssége – Szobrászati fejlődés és emocionális élmény

 244-269  Tér-idő problémák

 A mozgás (tér-idő) statikus síkon való visszaadása – Sebesség – A sebesség analízise – Áttetszőség és fény – Fényképészeti gyakorlat – Szimbólumok – Mobil építészet – Kiállítási építészet, kirakat, színház, tánc – Tér-idő?

270-291 Mozgó képek

A helyzet – A probléma – A vizuális – Fény – Az absztrakt film – Dokumentumfilm – Úttörők – Hangosfilm – Filmvágás (Montázs) – Eredeti technika a hangosfilm számára – Színes film és hosszúfülű-denevér – A vizuális tengely – Szín-ökonómia – Vetítés – A filmgyártás feladatai – A fény intézete – Filmforgatókönyv

292-352 Irodalom

Az első lépések – Verbalizált kommunikáció – Whitman és Lautréamont – Apollinaire, Morgenstern, Stein – Futurizmus – Az új tipográfia – Rimbaud – Dadaizmus – Jean Arp – Tristan Tzara – Hugo Ball, Richard Huelsenbeck – Kurt Schwitters – A pszichotikusok – Gyermekversek – Hang- és szám-mágia – Az új költészet – Szürrealizmus – Művészet és társadalom? – Sigmund Freud – James Joyce – Finnegans Wake – Szabadság és megjósolhatatlanság

353-357 Csoportköltészet

A csoportköltészet mint „szómodulátor” – Egyéni munka

358-361 IV. Egy javaslat

Csak a fiatalság? – A társadalmi tervezés parlamentje

362-367 Mutató

+++

10-12 bevezető

A tényállás roppant egyszerű:

Az ipari forradalom új dimenziót nyitott meg – egy új tudomány és új technológia dimenzióját, amelyet a mindent átfogó kapcsolatok megvalósítására lehetne felhasználni. A kortárs ember belevetette magát az ezen új viszonyok nyújtotta élményekbe. Mivel azonban régi ideológiákkal volt átitatva, elavult gyakorlattal közeledett az új dimenzióhoz, és az újonnan nyert élményvilágot nem tudta az érzelem nyelvére és a kulturális valóságra átültetni. Ennek következményéit még ma is nyögjük: nyomorúság és belső ellentmondás, brutalitás és rettegés, munkanélküliség és háború.

Érzelmileg a legtöbb ember anakronisztikus berögződések, törzsi előítéletek ősi dimenzióiban él. Ellenáll minden kezdeményezésnek, amely erőforrásai jobb kihasználását célozza, mert a mi verbális társadalmunkban minden ilyen érv elhárítható a status quo fenntartását szolgáló ellenérvekkel. Égető szükség van a lét, a munka, a szórakozás elemeinek újrafelfedezésére, és arra, hogy félelem nélkül, hibátlan logikával kimutassuk, hogyan jelentkeznek ezek az alapelemek korunkban. Meg kell szabadítanunk a lét elemeit a történelmi rárakódásoktól, a múlthoz kapcsolódó dagályos szimbolizmustól, mert csak így funkcionálhatnak sikeresen.

Az ember elméletileg pszichofizikai, intellektuális és érzelmi lehetőségeinek összessége. Értelmi képessége megfelel a benne rejlő érzelmi erőknek. Amit tud, érezhetné is, ha mindkét területen képezné magát. Valójában ez történelmi küzdelme egy teljes életért, amelyben intellektuális és érzelmi képességeinek szintézise, az éles gondolkozás és mély érzés koordinálása útján teljes mértékben használhatja mindazt, ami benne rejlik. Nemzedékünk egyik feladata az, hogy elérje ezt a célt, hogy érezze, amit tud és tudja, amit érez.


Ahhoz, hogy életünknek ezen összhangját megvalósítsuk, jól kiegyensúlyozott társadalmi szervezetekre és megfelelő nevelésre van szükség; olyan nevelésre, amely a személyiség fejlődését mozdítja elő, és nem a pusztán hasznossági szempontokat szem előtt tartó szakmai kiképzésre; olyan társadalmi szervezetre, amely a legmesszebbmenőbben kiaknázza valamennyi tagjának képességeit.

Az emberi értelem fejlesztésére irányuló nevelés hivatalosan elfogadott mértéke a logikus gondolkodás kategóriáit, a szillogizmus és a retorika hagyományos gépezetét foglalja magában. Emellett azonban emocionális nevelésre is szükség van, olyan nevelésre, amely egybehangolja és kifejleszti az érzékelő képességet és az érzelmi világot. Az ilyen nevelés szükségességét még mind a mai napig nem ismerték el. Jelenleg az egyén nem értelmi nevelését teljesen magánügynek tekintik, a véletlenre bízzák. Ennek következménye az érzelmi tudatlanság, amely azt jelenti, hogy egy bonyolult, mérhetetlenül kiterjedt világban iránytű, érzelmi biztonság nélkül marad az ember.

Az érzelmi mechanizmust általában külső és belső érzékletek hálózata hozza mozgásba. A belső ingerek mechanikája még ez idáig feltáratlan terület, noha a pszichoanalizis megkísérelte a tudatalatti, illetve annak traumái, elfojtásai, regressziói és vágyteljesülései forradalmi magyarázatát. Olyan pszichikus örvényekről van itt szó, amelyek, ha nem szublimálják, vagy nem oldják fel őket, konfliktusok gyújtópontjává válnak.

Ennél többet tudunk az érzelmi életre kívülről ható folyamatról, amely azon egyszerű érzéki tapasztalatokkal kezdődik, amelyek az emocionális élet kivetítésének, vagyis a kifejezésnek az alapanyagául szolgálnak. A magas szinten történő kifejezés hozza létre a művészetet, amely az érzelmi megfogalmazódás leghatékonyabb eszköze. Társadalomlélektani szempontból veszedelmes hiba a művészetet mint tőlünk távol eső szférát, mint másodlagos dolgot, mint fényűzést felfogni.

A művész egyik funkciója a társadalomban az, hogy réteget rétegre, követ kőre rakva előmozdítsa az érzelmek szerveződését; hogy a maga sajátos eszközeivel rögzítsen érzéseket, hogy tökéletesítse, majd szerkezetet és irányt adjon kortársai belső életének. Ma a művész kötelessége, hogy behatoljon a biológiai funkciók eddig még homályban lévő övezeteibe, hogy felkutassa az ipari társadalom új dimenzióit, és felfedezéseit emocionális tájékozódássá alakítsa át. A művész tudattalanul lefejti a lét leglényegesebb szálait a valóság eltorzult és kaotikus komplexumairól, és ezekből a szálakból kényszerítő érvényű emocionális szövetet sző, amely rá éppoly jellemző, mint korára. A szelekciónak ez a képessége az egyik legfontosabb adomány, mely intuícióból és éleselméjűségből, ítélőképességből és tudásból, és az alapvető biológiai és társadalmi törvények – amelyek minden civilizációban a valóság új értelmezésére kényszerítenek – iránti belső felelősségérzetből fakad. Ez az intuitív képesség más alkotókban is megvan, filozófusokban és költőkben, tudósokban és a technológusokban egyaránt. Valamennyien ugyanazokból a reményekből táplálkoznak, ugyanazokat a jelentéseket keresik, és noha munkájuk tartalma különbözőnek látszik, a kérdések megközelítési módjának iránya és tevékenységük háttere azonos. Valamennyiüknek ugyanabból a forrásból kell meríteniük: egy meghatározott társadalom, egy meghatározott civilizáció életéből. Ez az alapvető azonosság a közös nevező, a vágy, hogy ma minden területen megtalálják és tanulmányozzák azokat az alapelemeket, amelyek egy új civilizáció konstruktív részeivé válhatnak.

Nemzedékünk problémája az, hogy megtalálja az intellektuális és érzelmi, a társadalmi és technikai elemek egyensúlyát; hogy megtanulja ezeket egymáshoz való viszonyukban látni és érezni.

E kölcsönös kapcsolat nélkül nem marad más, mint az elválasztó technikai készség az emberi problémák megoldására, a merevség, mely elfojtja a biológiai és társadalmi impulzusokat; más szóval egy gépies, nem pedig megélt élet.*

látás mozgásban (12)

 látás mozgásban

a dolgok szimultán megragadása. A dolgok szimultán megragadása alkotó aktus – a dolgokat összefüggéseikben látjuk, érezzük és gondoljuk, nem pedig elszigetelt jelenségek sorozataként. E szemlélet az egyes elemeket nyomban összefüggő egésszé integrálja és alakítja. Ez egyaránt érvényes mind a fizikai, mind pedig az elvont látásra.

látás mozgásban

az egyidejűség és az tér-idő szinonimája; az új dimenziók megértésének eszköze.

látás mozgásban

annyit jelent, mint mozgás közben látni.

látás mozgásban

a mozgó tárgyakat látni, akár valóságban, akár vizuális megjelenítési formákban, mint a kubista és futurista képeken. Ez utóbbi esetben a szemlélő az ábrázolás külsődleges eszközeinek ösztönző hatására értelműleg és érzelmileg újra megteremti az eredeti mozgást.

látás mozgásban

egyben tervezést is jelent, képzelőerőnk projektív dinamikáját.

• „A szívvel a fő nem közelb rokon.” (Hamlet; Arany János fordítása)


+++

13-32 I. A helyzet elemzése

a diszkrepancia (13)

Civilizációnk az ipari forradalom óta az ideológiai lehetőség és a tényleges megvalósítás közötti egyre növekvő diszkrepanciától szenved.

Az az átalakulás, amelyen a világ a tömegtermelés, a tömegelosztás és tömegkapcsolatok folytán keresztülment, arra kényszerítette az embert, hogy gazdasági fogalmakban gondolkozzék, és üzleti életét világméretekben szervezze meg. Életfilozófiája azonban provinciális maradt. Meglepő gyorsasággal asszimilálta az ipari forradalom technológiai és gazdasági vonatkozásait, de nem értette meg ezeknek bonyolult kihatásait, és sejtelme se volt róla, milyen veszedelmes antibiologikus és aszociális erők sugároznak belőlük, ha tervezés nélkül fogadja el őket. Az új technológiai trendek rohamosan fejlődtek, de társadalmi hatásaik irányítása hamarosan ellenőrizhetetlenné vált. Hiába rejtette magában az új technika az egészséges élet roppant lehetőségeit, mind ez ideig nem váltak valóra a diadalittas jóslatok, a tömegesen termelt javak méltányos elosztása álom maradt, és a harmonikus társadalmi viszonyok megteremtése sem következett be.

Alapelvnek kikiáltott illúziókat használtak a gazdasági egyenlőtlenség és nyomor ősi rákfenéjének az álcázására. A bámulatos technikai vívmányok rengeteg előnye csak nagyon lassan vagy alig szivárgott le a gazdasági piramis alapjáig. (A legutolsó népszámlálás adatai elárulják, hogy az amerikai otthonok megdöbbentően nagy hányada nincs ellátva vízvezetékkel, villannyal, gázzal vagy megfelelő fűtőberendezéssel.)

A nagy átalakulás főleg az egyéni profit felhalmozódását szolgálta; egyre pusztítóbbá tette azt a versenyt, amelyet a puszta erő dönt el; olyan társadalmi etikához vezetett, amely nem az igazság elvein, hanem a gazdasági túlerőn alapszik. Az eredmény nyílt harc volt a munkások és munkáltatók között, és félig rejtett, parázsló osztályharc azok között, akik élvezik a technikai haladás előnyeit és azok között, akik ennek élvezetéből ki vannak rekesztve. Ezek a bajok, a belőlük fakadó monopolista és fasiszta tendenciákkal, végül két világháborúhoz vezettek; mindkettő kegyetlen kísérlet volt a kapitalista verseny megnyerésére és arra, hogy megállítsák az amerikai és francia forradalmak által oly nagy erővel megindított társadalmi haladás felfelé törő spirálját. A mi nemzedékünknek, ha felismeri a tervszerűtlenül terjeszkedő iparban rejlő veszélyeket, melyek a verseny és a profit dinamizmusa következtében automatikusan világméretű konfliktusokhoz vezetnek, meg kell akadályoznia az ilyen háborúknak a megismétlődését.

Megdöbbentő a világ társadalmi és gazdasági káosza, és az egyén intellektuális, érzelmi és szellemi nyomora. De nincs értelme annak, hogy ezért korábbi nemzedékeket vagy egyes nemzeteket hibáztassunk, akiknek cselekedetei alapozták meg látszólag a mai zűrzavart. Tetteik mikéntjei és hogyanjai a képzelőerő hiányából, illetve az osztályhelyzetből és a társadalmi tudatlanságból eredő rövid távú lépések következményei voltak. Nemzedékünk kötelessége rámutatni erre a tényre, mert szembe kell szállni azzal a feltevéssel, hogy valami gondviselésszerű rejlik az emberi fogyatékosságok és egy ártalmas gazdasági és társadalmi gépezet mögött; hogy bajainkért nem mi vagyunk felelősek, hanem őseink. Csak akkor remélhetjük a helyzet javulását, ha feladjuk a metafizikai értelmezéseket, és az emberi történelem tudományos elemzését állítjuk azok helyébe. Az ember által alkotott hagyományt szüntelenül újra kell értékelni, ragaszkodni kell hozzá, vagy feladni, de alapvető, közös szükségletek alapján, nem pedig olyan téveszmékre támaszkodva, amelyek csak arra alkalmasak, hogy palástolják a társadalmi felelősség kérdését.

Értelmi képességeink, szenvedélyeink és energiáink összpontosításával visszanyerhetjük a feledésbe merült alapelemeket. Nemzedékünk nem térhet ki a feladat elől, hogy újra megvizsgálja az egészséges élet elemeit, mert csak ezeknek a mértékként való használatával tisztázhatjuk a viszonyokat, amelyek között élünk. Ha ezt az újonnan szerzett tudást és a meglévő társadalmi dinamikát sikerül egyetlen egésszé olvasztanunk, megtaláljuk az egyéni és társadalmi szükségletek összhangja felé vezető utat.

A „verseny” és a „ természetes kiválasztódás ” fogalmával kapcsolatban Julian Huxley (az „Evolution: The Modern Synthesis”, [Harper & Brothers] című munkájában) azt írja, hogy „az emberiség jövőbeli fejlődésének feltétele az intraspecifikus (vagyis az azonos fajokon belüli) együttműködés fokozása oly mértékig, hogy az túlszárnyalja az intraspecifikus versenyt”. Huxley az emberiség jövőjét az emberi képességek fejlődésében látja. „Sok kézenfekvő módja van annak, hogyan lehet az agy teljesítőképességének szintjét genetikusán emelni – pontosabbá tenni az érzékelést és az emlékezést, a szintetikus látásmódot és az intuíciót, az elemző képességet, a szellemi energiát, az alkotóerőt, az egyensúlyt és az ítélőképességet. ” „Fokozódó ellenőrzés, fokozódó függetlenség, fokozódó belső koordináció; fokozódó tudás, a tudás koordinálásának, az érzés differenciáltságának és intenzitásának eszközei – ezekkel jelölhetjük a legáltalánosabb irányvonalakat. ”

Huxley még arról is beszél, hogy van egy „...igen elterjedt tévhit – tudniillik az, hogy a természetes kiválasztódás és az általa elősegített alkalmazkodások szükségképpen a faj egészének a javát, a távoli cél irányába fejlődő típusnak a javát, a csoportnak a javát szolgálják... Valójában – írja Huxley-az intraspecifikus kiválasztódás gyakran olyan eredményekhez vezet, amelyek túlnyomórészt vagy teljességgel haszontalanok a faj vagy a típus egésze számára. ” „Ez a megállapítás messzemenő következményekkel jár. Megcáfolja azt a nézetet, amelyet oly buzgón igyekeznek racionális érvekkel alátámasztani egyrészt a militaristák, másrészt a laissez-faire-t képviselő közgazdászok, hogy tudniillik a további progresszív evolúció eléréséhez az embernek a verseny elvének legkövetkezetesebb keresztülvitelére van szüksége: minél kíméletlenebb a verseny, annál hatékonyabb a kiválasztódás, és következésképpen annál jobbak az eredmények. ”... „Most azonban már látjuk, hogy a kiválasztódás eredményei semmi esetre sem mondhatók szükségképpen »jóknak«, akár a fajok, akár az élet haladó fejlődése szempontjából. Ezek az eredmények lehetnek semlegesek, képviselhetik a hasznos és a káros veszedelmes egyensúlyát, vagy lehetnek határozottan kártékonyak is. Államférfiak és tudósok részéről ostoba és bűnös dolog a természetes kiválasztódás módszereit utánozni.” 

az elidegeníthetetlen jogok (14)

Az ipari forradalom az emberi értékek lelkes hangsúlyozásával kezdődött. Az amerikai és francia forradalmak egy nagy harc erőpróbái voltak. Noha az, hogy a modem gépipari termelés kiszorította a feudális társadalom kézműves- és manufaktúra-iparát, technológiai változást jelentett, a hangsúly kezdetben nem annyira a gazdasági, mint inkább a biológiai és társadalmi vonatkozásokon volt. Még inkább előtérbe kerültek ezek a mozzanatok később, amikor az iparűzés individuális jellegét egyre inkább kiszorította a gyárakban folyó gépi termelés társadalmi jellege. A „liberté, egalité, fraternité” jelszava által kiváltott lelkesedés hamar véget vetett a nemesség önkényeskedésének; és az amerikai függetlenségi nyilatkozat, amely évekkel a francia forradalom előtt íródott, bevezetőjében leszögezte, hogy „Minden ember egyenlőnek születik. A Teremtő elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel őket; ezek között elsősorban szerepel az élet, a szabadság és a boldogság joga; e jogok biztosítására az emberek kormányokat állították fel, amelyeknek jogos hatalma a kormányzottak beleegyezéséből származik; ha bármelyik kormányforma bármikor károssá válik és nem felel meg annak a célnak, amely miatt megalkották, akkor a népnek jogában áll azt megváltoztatni, vagy eltörölni, új kormányzatot szervezni s azt oly alapelvekre fektetni, hatalmát oly módon megszervezni, ahogy az biztonsága és boldogsága szempontjából a legelőnyösebbnek látszik.”

A polgárság kreatív rétegeinek őszintén szándéka volt ezeket az elveket átvinni a gyakorlatba. Ám egy új társadalom felépítése roppant nagy feladat volt, és a megvalósítás módszereinek határt szabott a korábbi struktúráktól való öntudatlan függőség. A polgárság minden erejét a nemesség hatalmának megtörésére összpontosította. Eközben átvette a feudális urak helyét és szerepét. Ahol azelőtt fejedelem uralkodott, most a kereskedő kezébe került a hatalom. De ő korántsem szándékozott megosztani szabaddá vált életét a negyedik osztállyal – a munkássággal. A burzsoázia harcolt a fölötte elhelyezkedő osztály diszkriminációi ellen, de örökölte a közvetlenül alatta álló réteggel szembeni erőfölény ideológiáját, akikkel nem tartóba előnyösnek megosztani a kormányzás felelősségét. Valójában a kapitalizmus későbbi fázisaiban az egyébként teljesen elcsökevényesedett nemesség további létét azért biztosították, hogy a felsőbbrendűség mítoszát a hagyomány glóriájával vehessék körül.

specialisták (15)

Az ipar rohamosan fejlődött. Az egyre jobban prosperáló tőkéseknek rengeteg technikusra, mérnökre és adminisztrátorra volt szükségük, hogy megfelelhessenek egy olyan gazdasági stratégia profitkövetelményeinek, amely kizárólag a tömegtermelésen alapuló prosperitás szükségleteit szolgálta. A közös nevező a gyors specializálódás volt, tekintet nélkül a biológiai alapelvekre. Szakiskolákat alapítottak specialisták kiképzésére. A termelési területeket specializálták és elkülönítették egymástól abban a reményben, hogy nagyobb lesz a termelés, ha nem érvényesül a szerteágazó érdekek zavaró hatása. A körülhatárolt problémákra összpontosított alkotóerő bámulatos eredményeket produkált, kiterjesztve a tőkés gazdagság határait.

Az ipar kerekei gyorsan forogtak és minden területen szigorú munkamegosztást diktáltak, elhanyagolva mindent e specializálódott funkciókon kívül. Azt a felelősséget és büszkeséget, melyet a kézműves korábban az egész termékért érzett, most kiküszöbölték. A tömegtermelés folyamatában való részvétel egy kis részlet előállítására korlátozódott. Ahogy a munkást megfosztották a munkára való ösztönzéstől és önbizalmának forrásától, vagyis attól a lehetőségtől, hogy alkotó munkát végezzen. amelynek egész sikere az ő képességeitől függ, elpárolgott az az éltető fluidum, amely – mint egy elemben – az egyik egységtől a másikig viszi az áramot. A munkás eltompultan dolgozott a specializált labirintusok alagútjainak és folyosóinak útvesztőiben.

Az ipari lehetőségek növekedésével egyre inkább szakmai jelleget öltött az egész nevelési rendszer. Az iskolák szem elől tévesztették legfontosabb lehetőségüket: az egyetemességet. Elvesztették a szintézis iránti érzéküket egészen a tapasztalat különböző típusai teljes elkülönítésének fokáig. Viszont nőtt a „jólét” és azzal együtt a profitnövelés kísértése. Mindenki elégedettnek tűnt. A termelési statisztikák és mérlegek „mindennél ékesebben bizonyították”, hogy a profitszerzésre való kiképzés eredményes volt. A munkaerőt megtakarító eszközök és automaták feltalálóinak óriási jutalmakat fizettek. A specialisták, akik büszkék voltak a dollárban és centben realizálható képességeikre, egyre többet tudtak az egyre kevesebbről. Néhány kivétellel, bonyolult biológiai képességeik elsorvadtak, látókörük összezsugorodott.

az erkölcsi kötelezettség csökkenése (16)

A specialistáknak sok résztudásuk volt, de munkájuk ég és föld között lebegett, nem volt sem emberi, sem társadalmi iránya. Körülhatárolt feladataik szakterületein működtek: ezek a specializált feladatok arra nevelték őket, hogy „csak a saját dolgukkal törődjenek”, semlegesítve az emberi együttérzést, az egészségesen fejlődő egyénnek ezt a természetes társadalmi reflexét.

Az elszigetelődés kora volt ez: jellemző sajátossága az azonos területen működő szakemberek közötti heves versengés, és az, hogy ugyanakkor ezek a szakemberek a laissez-faire álláspontjára helyezkedtek minden más területtel szemben; csökkent az együttműködési kötelezettség érzése, és nőtt a bonyolult társadalmi problémák megoldásában való részvétel előli elzárkózás. A specialisták legjobb tehetségük szerint dolgoztak, és adott feladatkörükön belül a maximumot igyekeztek nyújtani. De nem tudtak összefüggésekben gondolkozni, hiányzott belőlük a társadalmi tervezés széles látóköre.

A korai kapitalisták elfogadták a protestantizmusnak azt az előtételét, hogy az ember legfőbb értéke a lelkiismerete, és mindenki csak önmagának és Istennek felelős. Ha döntésre került sor, személyes kapcsolatba léptek a „gondviseléssel” és – helyesen vagy helytelenül – Isten akaratának végrehajtójaiként tekintették magukat üzleti birodalmaik igazgatása során. Ma már senki sem érzi még ezt a felelősséget sem – a névtelen részvényes éppoly kevéssé, mint a részvénytársaságok rendszerint passzív igazgatótanácsa.

Felelőtlenség uralkodik mindenütt. Egy reklámgrafikus példáid plakátot készít egy árucikk eladásának propagálására. Semmi másért nem felelős, csak saját művészetéért; tehát saját szakmai színvonaláért. A kereskedő eladja a reklámozott árucikket. De azért nem felelős, ha netán silány az áru, mert hiszen ő már készen, csomagolva kapja. A gyáros sem felelős érte, mert ő csak finanszírozza a gyártást; a recept egy kutatólaboratórium fizetett személyzetétől származik, akiket arra képeztek ki, hogy olyan eredményeket produkáljanak, amelyek versenyezni tudnak a piacon lévő termékekkel. A felelősség tehát végeredményben végtelenül parányi, megfoghatatlan részecskékre atomizálódott.

oszthatatlan nevelés (17)

Az emberi történet hajnalán az írásbeliséget még nem ismerő nevelés a mítosz és a népmese segítségével történt, amelyeknek egyetlen eszköze a beszélt szó volt. A határtalan fantázia az emberi kitartás, bátorság, jóság és értelem alaphelyzeteit teremtette meg, és mély felelősségérzetet oltott a hallgatóba az ok és az okozat elkerülhetetlenségének hangsúlyozásával: a jó elnyerte jutalmát, a rossz pedig büntetését, és a hősnek az volt a feladata, hogy a jó oldalára álljon. Az emberi késztetés, amely a nagy példák követésére és a régi mesék szálainak továbbszövésére sarkalt, eredetiséget sugallt, a képességek kifejlesztésére ösztönzött és szélesítette a tudást. A hősök megoldásai az ember előtt álló problémák ideális megoldásai voltak. Utat mutattak neki és mély belső biztonságot adtak, beleágyazva egy nagyobb hagyományba, amely felfedezte az élettel való megbirkózás bizonyos útjait. Mindezek keretéül festmények, szobrok és építészeti alkotások szolgáltak.

Később a nevelésnek – amely már elvesztette a görög időkre jellemző szoros kapcsolatot az elemekkel és a földdel – már ki kellett tágítania a látókörét. Fejleszteni kellett a testet és a lelket; az ügyesség és az okosság már nem volt elég. A görög gimnáziumban az elemi és a magasabb oktatás tanterve játékból és sportból állt (tizenhat éves korig), „hogy ne legyen szükség orvosra” (Platón). Amikor azután sikerült megalapozni az ifjú egészségét és beilleszkedését a társadalomba, megkezdődött a szellem nevelése. Az érzelmi fejlődést a művészetekkel való kapcsolat, különösen a zene formálta. Még a matematikát is úgy tanulták a diákok, hogy kórusban énekelték a szabályokat.

Az értelem kiképzésénél arra fektették a hangsúlyt, hogy a tanulókkal elsajátíttassák és megkedveltessék a logikus fogalmakban és kategóriákban való gondolkodást; és kifejlesszék bennük a problémák rendszeres megközelítésének képességét, az önálló gondolkodást és szemlélődést.

hivatalos és nem hivatalos nevelés (17)

A középkorban a kiváltságosok „vezető” nevelésében csak kevesen részesedtek. De e kis csoporton belül ismét valamennyi képesség egybehangolására helyezték a hangsúlyt, beleértve a sportot, a zenét, a tudományt, a filozófiát, a történelmet, az irodalmat, a szobrászatot és a festészetet. Abban a társadalomban, egészen a francia forradalomig, a dolgozók az igavonó barmok szerepét töltötték be – munkájukhoz nem volt szükség iskolázottságra.

De szerény keretek között még ők is élvezték a lét teljességét, a maguk sajátos művészetén, a kézművességen, a népünnepélyeken, a dalokon, a zenén és a táncon, valamint egy mindenkit befogadó, közös valláson keresztül.

Ezt az írni-olvasni tudáshoz nem kötött kultúrát szétrombolta az ipari forradalom, mert a szakképzett és betanított munkásoknak rengeteg nyomtatott technikai utasítással kellett megismerkedniök. Ez a szükségszerűség nem látszott rossz alapnak a demokratizált általános műveltség számára, amelyről a szélesebb látókörű nevelők már régóta álmodoztak. Ügy tűnt, hogy az oktatás nagyarányú kiterjesztése mindenki számára új, boldog távlatokat nyit meg. De paradox módon, a tömeges iskoláztatás negatív csodát művelt. Az oktatás felgyorsítása az azonnali hasznosítás érdekében nem törődött a biológiai tájékozódással, mely nélkül szükségképpen veszendőbe ment az alkotó tevékenység késztetése, és vele együtt az érettséget és helyes ítélőképességet előmozdító legfontosabb tényező. Ez a nevelési rendszer gyors kiképzést nyújtott a tömegeknek, de ennek fejében lemondott a tulajdonképpeni célról, mert „a nevelés célja nem a tudás, hanem a tudás megszerzésének képessége”.* Éppen ezt a szempontot hagyták figyelmen kívül. A tömegeket verbális nevelésben részesítették, nem az alkotásra, hanem a befogadásra helyezve a hangsúlyt. A cél nem az volt, hogy az emberek kifejezzék magukat, hogy önállóan gondolkozzanak és öntevékenyek legyenek, hanem hogy a kapott utasítások szerint „alkalmazva” a tanultakat, gépeket tudjanak működtetni.

* Pestalozzi (1746-1827), az emberiség történelmének egyik legnagyobb pedagógusa szerint.

A tömegoktatás kezdetén ez talán még nem volt nyilvánvaló. Csak miután a gépkorszak levetette forradalmi jellegét, és már nem úgy jelent meg, mint a nagy felszabadulás a nehéz fizikai munka rabsága alól, került sor olyan módszerek kidolgozására, amelyek stabilizálhatták az új uralkodó osztály kiváltságait. Nemcsak a törvényeket és az igazságszolgáltatás szervezetét módosították, hogy felléphessenek azok ellen, akik nyíltan veszélyeztették a status quót, hanem más, finomabb eszközöket is találtak annak megőrzésére. Ezek között a múltban és ma is az a nem hivatalos nevelés bizonyult a leghatékonyabbnak, amely még a hivatalos nevelés által nyújtott sovány tudást is igyekszik összezavarni, hogy alkalmatlanná tegye a társadalmi tájékozódás céljaira. Ez a nem hivatalos nevelés ezerféle erőből tevődik össze, amelyek a reklámtól a gyűlésekig, a művészetektől a tudományig a közvélemény befolyásolására törekednek; hatalmas propagandagépezet szolgálja a különféle klikkek, érdekszövetségek, monopóliumok és megvásárolható politikusok bonyolultan egybeszövődő érdekeit, akiknek a csápjai elől úgyszólván nincs menekvés.

„De hála Istennek, nincsenek ingyenes iskolák, sem pedig nyomdák, és remélem, hogy az elkövetkező száz évben nem is lesznek; mert a tanulás engedetlenséget, eretnekséget és szektákat hozott a világra, a könyvnyomtatás pedig elterjesztette azokat és a legjobb kormányzat ellen irányuló rágalmakat. Isten óvjon meg bennünket mindkettőtől. ” (Sir William Berkeley, Virginia kormányzója, az 1671. évben így válaszolt a Lordok Háza gyarmatok helyzetét vizsgáló bizottságának a kérdéseire. William WallerHening, „ The Statutes at Large N. Y. 1823. II. kötet, 517.)

AmikorII. Jakab 1685-ben elfoglalta az angol trónt, a következő utasítást küldte New Yorkba, Dongán kormányzónak: „És mivel kellemetlenség származhatik a könyvnyomtatás szabadságából New York tartományunkban; legyen gondja rá és adja ki a szükséges Rendelkezéseket, hogy egyetlen személy se tartson semmiféle nyomdai sajtót, valamint ne nyomtassanak semmiféle könyvet, pamfletét, vagy bármi mást az ön különleges engedélye nélkül. ” (John Clyde Oswald, „Printing in the Americas”.)

zűrzavar a tudomány körül (18)

Ahogyan a józan ész szervezett tudománnyá terebélyesedett, és a tudományos kutatás egyre inkább függetlenedett a metafizikától, a tudósoknak valóságos harcot kellett folytatniok, hogy stabilizálják újonnan kivívott pozíciójukat. De rögtön bonyodalmak támadtak, amint olyan kérdéseket próbáltak vizsgálni, amelyek tabuknak számítottak, vagy azért, mert egy kiváltságos társadalmi csoport érdekeit szolgálták, vagy pedig azért, mert a természetfeletti teológiai szférájában gyökereztek.

így például a fajok fejlődésének darwini elméletét éppoly veszedelmesnek és erkölcstelennek tekintették, mint Marx gazdasági tanait vagy Freud pszichoanalízisét.

A burzsoázia nagy dilemmában volt. Egyrészt szüksége volt a szervezett tudományra, mert a kutatás volt a nagy tartalék, amelyből a profitszerző találmányokat ki lehetett fejleszteni; másrészt viszont a tudomány potenciális bombaként szétrombolhatta a status quo szempontjából lényeges hiedelmeket.

Galilei mechanisztikus megállapításának – „A tudomány célja minden tapasztalat és összefüggés matematikai és kvantitatív megszövegezése” – az elhangzása óta, a tudomány állandóan küzd saját meghatározásáért. Galilei meghatározása összhangban volt a specializáció 19. századi ideájával, amely elkülönítette a különböző területeket és figyelmen kívül hagyta azok egymáshoz való viszonyát.

Francis Bacon szavai jobban kikristályosították a kérdést: „Még egy jelentős és hatalmas ok van arra, hogy miért fejlődtek oly kevéssé a tudományok. Nem lehet szó versenyfutásról ott, ahol maga a cél nincs kellőképpen kijelölve.” Ez már közelebb állt ahhoz a kiterjedtebb koncepcióhoz, mely szerint a tudomány a rendezett ismeretek tömege, amelyet úgy lehet legproduktívabban felhasználni, ha egy társadalmi célra vonatkoztatjuk. Minél népszerűbb lett ez a gondolat, annál nagyobb erőfeszítéseket tettek egyes tőkés csoportok a tudomány társadalmi funkciójának a semlegesítésére, és kizárólagos ipari alkalmazásának előtérbe helyezésére. Újra meg újra hangsúlyozták, hogy a tudósnak semlegesnek, tárgyilagosnak kell lennie, és semmiképpen sem szabad állást foglalnia. Az „objektív tudomány” ugyanazzal a mellékértelemmel bírt, mint a l'art pour l'art: mindenki a maga háza előtt söpörjön. A tudományt hasznot hajtó kutatási módszernek tekintették, és mint ilyet, lefoglalták a technológiai és ipari fejlődés céljaira. Kijelentették továbbá, hogy a tudomány tanításai nem ellenkeznek a teológiával vagy metafizikával. Ennek eredményeként az ismert tudományos tények ellenére is a nevelés alapeleme maradt az axióma, amely mindent alárendel egy természetfeletti hatalomnak, és az a hit, hogy az emberi életben és a természetben egyaránt az istenség megnyilvánulásaival van dolgunk. Az e kétféle tanítás közötti nyilvánvaló ellentmondás elködösítette az egyén gondolkodását, akit ily módon kettős lojalitás terhelt, mely az „értelem” és a „hit” között vergődött, hogy ezt a két bizonytalanul körvonalazott kifejezést használjuk.

E zűrzavaros légkörben próbálták és próbálják megoldani mind az egyéni, mind pedig a társadalmi problémákat, a gyermekneveléstől egészen a világháborúkig. Hol az emocionális-szentimentális, hol pedig a realisztikus-tudományos érveléshez folyamodnak aszerint, hogy éppen melyik jelent nagyobb előnyt az érdekelt hatalmaknak.

„Annak, akinek van tudománya és művészete, már vallása is van. Annak, aki egyikkel sem rendelkezik, vallásra van szüksége” – mondta Goethe.

„A természetfeletti részben a természetinek az a régiója, amelyet nem értettek meg, részben az emberi fantázia szüleménye, részben pedig a megismerhetetlen. Az embernek fel kell hagynia azzal a próbálkozással, hogy felelősségének terhét akár csak részben is külső hatalmakra hárítsa át. Csak akkor lehetünk valóban felnőttek, ha megtanultuk a bizonytalanság terhét is elviselni. A legnehezebb annak az igazságnak az elsajátítása, hogy az irracionális és ellentmondást nem tűrő bizonyosság nem kívánatos. Akik azt állítják, hogy valóságunk tudományos megközelítése hiányos, a tudománynak egy korai fázisát összetévesztik annak teljes fejlettségével.” (Julian Huxley)

a propagandagépezet (19)

Az „objektív” és „szubjektív” igazság körüli alapvető ideológiai zűrzavar mellett a nagyvonalúan szervezett reklámhadjáratok, könyvek, kiállítások, sajtó és rádió egyaránt csak úgy záporozzák a közönségre a hagyományos érdekek védelme szempontjából kívánatos információt. Gyors és sokoldalú szolgálat ez: rengeteg témát ölel fel anélkül, hogy egynek is köze volna a lényeges emberi vagy társadalmi kérdésekhez. Futószalagon feldolgozott hírekkel, szenzációs, de összefüggéstelen tényekkel tömik a közönséget. Ha nincsenek izgalmas „szenzációk”, gyárilag állítják elő őket. Az egyén emocionális élete ily módon értéktelen sémákkal telítődik. Mivel ezer meg ezer részlettel árasztják el, amelyből hiányoznak az alapvető összefüggések, világa menthetetlenül sekélyessé válik. A közönség mohón vágyik a tudásra; mivel azonban nem tanították meg analitikusan gondolkozni, azoknak a villámgyors kommentátoroknak a befolyása alá kerül, akik vagy különböző érdekcsoportoknak a fizetett alkalmazottai, vagy öntudatlanul azokat szolgálják. Szalmával és előítéletekkel tömik meg az emberek fejét; félműveltséggel, jelentős és jelentéktelen tények halmazával árasztják el áldozataikat. Az egyén pedig, mivel hiányzik a felkészültsége ahhoz, hogy integrálni tudjon, képtelen jelentéssel bíró, értelmes szintézissé egyesíteni ezeket az alkalmi és szétszórt információkat. Mindent klisékben lát. Eltompult érzékenysége miatt elveszti az organikus vágyat, hogy akár szerényebb szinten is kifejezze magát. Természetes szükséglete, hogy közvetlen kontaktusa legyen a lét vitális teremtőerőivel, jólinformáltsággá és szórakozásvággyá csökevényesedik. Jellemző példái ennek a rádiós vetélkedők, amelyek során pénzjutalomban részesítik azt, aki a legjobban i tud adatokat megjegyezni; a folytatásos, tréfás rajzfilmek, amelyek epizódjai híján vannak minden pszichológiai megalapozottságnak: a „kerekasztal-viták”, az érvek és ellenérvek egyensúlyozó játékával, ahol nem a legbölcsebb, hanem a legszellemesebb fél aratja le a dicsőséget; mindenekfelett pedig a könyvkivonatoló mánia, amely addig szabdalja az irodalomban megtestesült ábrándot és valóságot, amíg nem sikerül leszűkítenie az előre megállapított oldalszámra és a kiadványt finanszírozó érdekcsoport eleve meghatározott álláspontjára. Mindezeknek közös sajátossága, hogy a közönséget előre megrágott péppel táplálják a kommentátorok, mert a cél az, hogy fölöslegessé tegyék az önálló gondolkodást.

karrieristák (20)

Az embereket arra tanítják, hogy a legjobb életmód más emberek energiájának, más emberek eredményeinek a felhasználása. A szabadpiacon nemcsak anyagi javakat vásárolnak, hanem emocionális árucikkeket is. A szabadidő specialistái passzív szórakozást nyújtanak. Az ipari korszak jellegzetessége, hogy eltűnnek az amatőrök, és helyettük megjelennek a karrieristák, akiknek egyetlen célja, hogy kommercializálják a kifejezési eszközöket; vagyis: nem meggyőződésből alkotnak, hanem pusztán technikai ügyességüket vetik latba, hogy feldolgozzanak bármilyen témát, amely iránt kereslet van. A művészetet nem az érzelmek őszinte kifejezése által az egyéni erőfeszítés magasabb síkra emelkedésének vagy az emocionális élmények intenzív körének kiváltásának fogják fel, hanem menekülésnek vagy ersatznak, egyfajta látványosságnak!

A múltban voltak csoporttevékenységek, amelyek a szolidaritás, az egybetartozás és kifejezés érzésével töltötték el az embereket. Ma már ünnepelni sem tudunk. A régebbi korok ujjongó ünnepségei unalmas vásárokká változtak; az eruptív és tisztító erejű karneválok szervezett parádékká, a gépkocsiparkolók tulajdonosainak bevételét gyarapító eseménnyé. A gépzene, a fonográfok, a film és a rádió megölte a népdalt, a házi éneklést, a dalköröket, a piaci játékokat, a commedia dell’arte előadásokat anélkül, hogy az alkotóerőket más pozitív irányokba terelte volna.

Hogy ellensúlyozni lehessen a gépi termelés beláthatatlan hatásait, a legintenzívebb és legeredetibb emberi mértékek után kellett volna igazodni. Konkrétabban: az ember biológiai fejlődése csak valamennyi érzékszerve, keze és agya kifejlődése és konstruktív használata, alkotóképessége és intuíciója, amelynek segítségével úrrá lett környezetén; érzékelőképessége, fogalmi gondolkodása és kifejező érzelmi élete révén volt lehetséges. De az ipari forradalom stabilizálódásával egyidejűleg ezeket a biológiai funkciókat egyre inkább elsorvasztotta egy talmi csillogású, könnyű élet, amely tele volt jelentőségükben nagyon is túlbecsült technikai és kényelmi berendezésekkel. Az ember, aki természeténél fogva képes különféle médiumokban kifejezni magát, belenyugodott ezeknek a legértékesebb biológiai képességeknek megcsonkításába vagy megbénításába.

Az egyén és a társadalom szempontjából egyaránt pazarlás, hogy az embernek szeme legyen és ne lásson; füle legyen és ne halljon; hogy elpusztuljon a teremtő ösztönök adománya. Az eredmény minden képesség elcsökevényesedése, a fokozatos satnyulás. Az emberi természet ezt nemzedékeken át kibírhatja, de a folyamat vége a teljes széthullás. Itt új fényben jelenik meg az a bibliai mondás, hogy a bűnös még harmadíziglen is bűnhődik. Az ember egésze forog veszélyben. Lassan életlen szerszámmá süllyed és megfeledkezik szükségleteiről. Kénytelen visszazuhanni a passzivitásba úgy, hogy nem képes többé valamennyi képességének egyesítése révén működni.

A nem hivatalos nevelés arra kényszerítette az embereket – munkásokat és munkáltatókat egyaránt hogy tévesen ítéljék meg a társadalomban betöltött szerepüket. Arra tanították őket, hogy megállják helyüket abban a szüntelenül tülekedő versenyben, amely a föld kincseinek kiaknázására irányul, és hogy a pénzt tekintsék a siker egyedüli mértékének. Élő gépekké váltak, amelyeknek az a feladatuk, hogy specializált területeken termelési rekordokat érjenek el.

Ám az egyén túl korai specializálódása tragikus zsákutcába vezet: azoknak a fiziológiai és pszichológiai impulzusoknak az elhanyagolásához, amelyek az emocionális és intellektuális élmények széles körének megszerzésére és felhasználására sarkallnak.

Kétségtelen, hogy ez a komplex világ nem nélkülözheti a specialisták buzgó részletmunkáját. De a specialisták nevelését nem szabad egyetlen képesség kifejlesztésével azelőtt megkezdeni, hogy be ne fejeződött volna a lét valamennyi oldalát harmonikusan egybehangoló nevelés. Ennek kell megkülönböztetni meg az új specialistát a régitől. Csak így óvható meg a rugalmasság és alkalmazkodóképesség. Az új specialistának összhangba kell hoznia saját különleges feladatát a társadalmi egésszel. Ennek az összhangnak egy gondosan kifejlesztett intuitív és érvelő képességen kell alapulnia, mely az érzelmi és értelmi fejlődés egyensúlyának eredménye.

az általános műveltségre nevelés (21)

Az „általános műveltségre” nevelés, melyet általában pozitív lépésnek tekintenek az egyoldalú szaknevelés egyensúlyozására, egyelőre nem sokban különbözik attól. A szakképzés a külső dolgokban való jártasságot fejleszti ki, az általános műveltségre való nevelés pedig a beszédkészséget; mindkettő rendszerint a tudásanyag mechanikus felhalmozódásából áll.

A szakirányú képzés, a legújabb technológiákban való tájékozódás fékje nélkül, sokszor elavult elméleti és gyakorlati mintákhoz köti a tanulót; ugyanígy a szépművészetek klasszikusai – a társadalmi gondolat fékje nélkül – egy osztályhelyzet által meghatározott gondolkodás megkövesedett formáit rögzíthetik belé. Noha a beavatatlanoknak ezt nehéz felismerni, valójában az általános műveltségre való nevelés könnyen a múlt bálványozásához vezethet és a leendő munkaadókat és alkalmazottakat egyaránt fanatikusokká nevelheti. Ok a múlt filozófiai sémáinak és gondolkodási kategóriáinak „abszolút” voltától áthatva, mereven végrehajtanak minden kifejezett, vagy csak célzásokkal értésükre adott parancsot. Vannak persze olyan esetek is, amikor a tanuló nem azt a sokszor bénító atmoszférát szívja be, amelyet ez a nevelés magából áraszt, hanem annak evolúciós, történelmi tartalma hat rá, és ily módon persze egy intellektuális teljesítmény mechanikáját és kvalitását tanulja meg értékelni. De biológiai és szociális cél nélkül még ez a hatás is kétélű: szociális és antiszociális irányban egyaránt érvényesülhet.

Napjainkban van egy irányzat, amely meg akarja szüntetni vagy csökkenteni akarja a középiskolákban a „kulturális nevelést”, hogy azt szakirányú képzéssel helyettesítse. Azzal érvelnek, hogy mivel a középiskolákból kikerülő tanulóknak csak tíz vagy tizenöt százaléka tanul tovább, „ a többiek inkább készüljenek fel arra, hogy elfoglalhassák helyüket a gyakorlati életben, és az érettségizettek mindjárt, munkába lépésük első napján anyagi hasznot hajtsanak munkaadójuknak”.

Vajon miért tanítsunk tehát bölcsészettudományokat, kulturális tárgyakat, amikor a növendékek túlnyomó része amúgy is munkás, technikus, tisztviselő lesz? A szellemi pályára készülők majd megkapják a szabad művészeti nevelést a főiskolán.

Rendkívül fontos, hogy kimutassuk ennek a következtetésnek a téves voltát. Éppen azért, mert az amerikai fiúk és lányok többsége nem tanul tovább, a középiskolában kell mindenkit kulturális nevelésben részesíteni. Máskülönben az emberek többsége nem szerez műveltséget. Ennek következménye pedig egy kisebbség kulturális monopóliuma, amely üres formasággá süllyesztené a demokráciát.

az átmenet stabilizálása (21)

A hivatalos iskoláztatás fölé tornyosul a jóval hatékonyabb nem hivatalos nevelés. A kutatóintézetek, alapítványok, tudományos ösztöndíjak stb. olyan hálózatot jelentenek, amelyen keresztül bármilyen befolyás tökéletesen érvényesíthető. Ennek pedig az a következménye, hogy pillanatnyi célok lassanként szilárd tényékké alakulnak, stabilizálva az átmenetet.

A súlypont szakképzésre helyezése például nem úgy történt, hogy a gyárosok ilyen irányú utasítást adtak a pedagógusoknak. A szakoktatás technikai és kereskedelmi formái azáltal váltak közóhajjá, hogy állandóan nevetség tárgyává tették a „nem gyakorlatias” professzort és az „idealista” entellektüelt, és dicsfénnyel övezték a „józan” realistát, aki felismeri az ország „gyakorlati” szükségleteit és „a haladást szolgálja”. Azok a kísérletek, amelyek az effajta folyamatokat ellensúlyozni akarták, rendszerint elkéstek.

Ahhoz, hogy az ipari világot egy biológiailag egészséges emberi lét és a mai ipari társadalom közötti egyensúly felé lehessen irányítani, és egy kooperáción alapuló tervgazdálkodást lehessen megteremteni, úgyszólván forradalomra van szükség. A reformellenes nyílt vagy rejtett ellenségesség következtében a pusztán gazdasági fogalmakban gondolkozó vezetők nagy hatalmú közvélemény-irányítói rendszerint elvetik vagy elfojtják a szükséges változásokra irányuló konstruktív javaslatokat.


másodkézből vett tények (22)

Minden korszaknak megvannak a maga elméletei a nevelésről. Ma a legtöbb ember számára a formális nevelés csupán egy lerövidített, intellektuálisan sűrített formáját jelenti mások tapasztalatainak, amelyeknek az eredménye könnyen felhasználható kenyérkeresetre. Ma az számít műveltnek, aki bemagolta a múlt látszólag hasznos tapasztalatait, hogy kellő alkalommal gépiesen elismételje azokat. Ennek a nevelési típusnak valamikor volt némi létjogosultsága. Lényeges volt és ma is lényeges, hogy az emberiség asszimilálja a múlt tapasztalatait, de nem szó szerint, nem kritikai elemzés nélkül. A hagyománynak dinamikusnak kell lennie. Nem lehet alkotóelem, ha mechanikusan vesszük át és üres konvencióvá válik: ha tartalma arra korlátozódik, ami a könyvekből megtanulható, és nem foglalja magában saját élményeinket, megfigyeléseinket és következtetéseinket; ha az ismétlések ismétlésének ismétlésévé fajul. Át nem élt tények bemagolása csak egy összefüggésből kiragadott tudásanyag üres csillogtatására jó. Ez a „műveltségi versenyeknek” a kultúrája, ahol a résztvevők bámulatos sokoldalúsággal tündökölnek. Valójában ezek a résztvevők csak enciklopédikus szimbólumokat képviselnek. Egy segédeszközként használható gépet személyesítenek meg, amely működésével azt a látszatot kelti, mintha értelmes lény volna. Egy olyan nevelés prototípusai, amely a műveltség lényegét a verbális adatok mennyiségi felhalmozásában látja, és elfordul a személyes tapasztalat és önkifejezés organikus gyakorlatától. Ha „lekicsinylik” az olyan területek jelentőségét, mint a szépművészetek, az iparművészet és a gépi technológia, és mint ballasztot kidobják az általános műveltségi oktatásból, a tanuló megreked a puszta verbalizmus ritkás légkörében.

 A mai nevelési rendszert ma már szinte minden értelmes megfigyelő szabadon bírálhatja. M. F. Guyer „Speaking of Man” (Harper & Brothers) című könyvében a következőket olvashatjuk: „Sajnos a fiatal diák erőfeszítéseinek nagyrésze ... olyan emlékezőtehetség és készség elsajátítására kell hogy irányuljon, amelynek célja a szimbólumok tökéletes kezelése, és ez nemhogy elmélyüléshez vezetne, hanem sokszor éppen az ellenkező irányban hat. Hogy ezzel a veszéllyel szembeszállhassunk, megfigyelő- és ítélőképességünket egyformán fejlesztenünk kell. De az ilyen korrekciók számára ma alig van lehetőség oktatási rendszerünkben. ... Ezért találkozunk közép- és főiskoláinkon oly gyakran sematikus gondolkodásmóddal – ha itt egyáltalán van értelme gondolkodásmódról beszélni. ”

Ezt még egy' társadalomgazdasági szemponttal is kiegészíthetjük: az a nagy tekintély, amelyet az iskola mint nevelő intézmény élvez, a legtöbb emberben azt a téveszmét kelti, hogy ha valaki kijárja az iskolát, a nevelés folyamata már be is fejeződött. Ez a tanulási aktus tisztán befogadói részének hamis túlértékeléséhez vezet. Különösen erős a passzív magatartás olyan embereknél, akik a nevelésnek csak a gazdasági hasznosságában hisznek, és annak értékét dollárokban és centekben mérik. Valójában azonban csak az adni és kapni kapcsolat – a pedagógia nyelvén: az alkotó együttműködés – vezethet eredményekhez.

reformkísérletek (22)

Nyilvánvaló, hogy az alapvető tájékozódás többet ér, mint az összefüggéstelen részletek ismerete. Természetes, hogy az idők folyamán minden nevelési típus – az óvodától egészen az egyetemig – megpróbált közeledni ehhez az eszményképhez, és kidolgozni egy olyan rendszert, amely a gondolatok kölcsönös megtermékenyítését is lehetővé teszi. De nagy különbség, hogy ez a gyakorlatban a tudáselemek szintéziséhez vezet-e, avagy csak mások tapasztalatainak felhalmozásához és egymás mellé helyezéséhez.

A Montessori-óvoda jó kezdetet jelentett. Olyan légkört teremtett a gyerekek számára, amelyet egybehangolt tevékenységek és bonyolult kapcsolatok jellemeznek; ezt azzal érték el, hogy kicsiben eljátszották a nagyvárosi felnőttek életét. Ennek megvolt a maga értelme. Rövid idő alatt olyan pszichofizikai tapasztalatokat nyújtott, amelyeket egyébként csak alkalmilag és ki nem elégítő mértékben lehet összegyűjteni. A gyermeket kapcsolatba hozta a csoporttal, és társadalmilag tudatossá tette. De a Montessorinak volt egy fogyatékossága is. Elhanyagolta a gyermeknek azt a képességét, amely a felhalmozott tapasztalatoknak teremtő aktussá való átalakítására szolgál. A Montessori-óvodában gyermekek fantáziáját könnyen eltompította az, hogy mindent azonnal a gyakorlatban alkalmaztak. Vagyis a gyermekekben rejlő képességek egy részét kiaknázva, a fantáziát és a megoldások eredetiségét nem vették figyelembe.

Az amerikai középiskolákban újabban „progresszív” oktatási rendszerekkel kísérleteznek. A tanmenet egyrészt a diákok által önállóan elvégzendő tanulmányokat foglal magában, másrészt pedig egy szabad tanulmányi tervet, amely alkalmat nyújt a valós élet megtapasztalására. A nehézség itt is gyakran abban rejlik, hogy a gyakorlatok és a feladatok a diákokat csak az adatok gyűjtéséhez vezetik el, és a cél megint csak a verbális teljesítmény. Azt, hogy az eredmények szintetizálását csak a szimultán alkotó tevékenység biztosíthatná, figyelmen kívül hagyják. A progresszív nevelési módszer sikeréhez elengedhetetlenül szükséges, hogy a jövőben a megszerzett tudás szóbeli előadását egybehangolja olyan más kifejezési eszközökkel is, mint a festés, mintázás, költészet, színjátszás és zene. Ha ez megvalósul, a progresszív oktatás jobban megközelítheti forradalmi céljait.

Az egybehangolás fontosságát felismerték egyes főiskolák és egyetemek, amelyek új tanszékeket állítottak fel a fakultások közötti kapcsolatok ápolására, hogy ily módon hidalják át a különböző karok között tátongó szakadékokat. A Yale Egyetem jó nevet talált ennek az integrációs folyamatnak a számára: az „Emberi Kapcsolatok Intézete” – de az intézet megfelelő funkcióját még nem találta meg. A Chicagói Egyetem jó kezdeményezéssel háromirányú tantervet dolgozott ki a természettudományok, társadalomtudományok és bölcsészettudományok áttekintésére. Ezek a szemináriumok egyelőre még nem vesznek tudomást arról, hogy a társadalmi eszméket minden tanárnak tanítania kell, éppúgy, ahogy az anyanyelv része minden tantervnek. Ugyanakkor a hallgatónak azokról a képességeiről sem szabad megfeledkezni, amelyek a verbalizáción túl, a technológiai és művészi síkon rejlenek; tehát a szóbeli kifejezésen túl a nem verbális kifejezési lehetőségeit is figyelembe kell venni.

Ahhoz, hogy a nevelés megteremthesse a kéz és az agy, az értelem és az érzelem egyensúlyát, szükséges, hogy a hallgatónak elegendő alkalma legyen értelmi képességeit érzelmi energiáival együtt használni; hogy érzéki tapasztalatokat nyújtson a szem, orr, a nyelv és az ujjak számára, és gondoskodjék arról, hogy ezek az élmények kontrollált kifejezéssé alakuljanak át. Lehetővé kell tenni a hallgató számára, hogy az anyagával való kísérletezéssel maga fedezze fel önmaga számára a tényeket. A hallgatót nem szabad semmiféle meghatározott irányba „vezetni”; nem szabad az agyát holt sémákkal megtölteni, sem pedig túl korán olyan könyvekkel, amelyek olyan másodkézből vett tapasztalatokat írnak le, amelyek nem alkalmasak gondolkozásának serkentésére, vagy túllépik befogadóképességének határát. A nevelés akkor hatékony, ha alkalmat nyújt az önálló felfedezések és önkifejezések formálására, célszerűen egyesítve a társadalmi hagyományt az egyéni élményekkel, gyakorlattal és következtetésekkel. A történelmi folytonosság ismerete az ember egyik legértékesebb támasza fejlődése során. A tapasztalatok célszerű felhalmozása megvédheti a hibák megismétlésétől, hogy alkotóerejét egyre fokozódó mértékben a társadalmilag produktív feladatok szolgálatába állíthassa. Ez a produktivitás kell hogy a nevelés alfája és ómegája legyen; a tudás minden elemének átalakítása teremtő társadalombiológiai életformává.

A megoldás az, ha az embernek van annyi áttekintő képessége és intellektuális ereje, hogy a kultúra és a civilizáció teljességét ki tudja aknázni. Az ember sem a múltban szerzett tudástól, sem a jelen realitásától nem fordulhat el. Szembe kell néznie mindkettővel és azok valamennyi elágazásával és lehetséges interferenciájával, és fel kell készülnie arra, hogy hullámaik erősíthetik vagy kiolthatják egymást. Ez szelekciós képességet tételez fel, amely lehetővé teszi az egyes erővonalak folytatását, illetve a károsnak bizonyulok elhagyását. Az az oktatás, amely a tudás öncélúságát hirdeti, mindig vakon fog elhaladni azon végső cél mellett, mely egyedül adhat értelmet az integrációs kísérleteknek. Ha a cél világos, könnyű a választás. A tudás nem függhet légüres térben, mindig kapcsolatban kell maradnia a társadalombiológiai célokkal. Ez az integrálás ad az emberi életnek tartalmat, irányt és biztonságérzetet.

Ne riasszon vissza bennünket ennek a célnak a szédítő távlata. A munkások szolidaritásért vívott százéves harca megmutatta, hogy semmi sem lehet kielégítőbb az egyén számára, mint olyan csoporthoz tartozni, amelynek társadalmi célja van, és amelyet ez a cél kovácsol szilárd egységbe.

Az a nevelés, amelynek van társadalmi célja, mindenkinek a legjobb képességeit fejleszti ki: ugyanakkor megteremti a csoportos együttműködés alapjait is, mert a közös cél tudja a legjobban aktivizálni az egyén erőfeszítéseit.

Egy társadalmi cél a legértékesebb tulajdonságokat ébresztheti fel a fiatalokban, az önzetlenséget és az egy feladathoz való hűséget, függetlenül attól, hogy a feladaton való munkálkodás kecsegtet-e egyéni előnyökkel, vagy sem. De a cél megvalósítása során csak akkor biztosítható az egyén lényeges szerepe, ha minden érdek a társadalmi igazságra és társadalmi harmóniára összpontosít. Az ilyen mentalitás egybeforrasztja a közösséget és ösztönzőleg hat az egyén személyiségének fejlődésére. Minél jobban tanul és dolgozik, annál értékesebb a társadalom számára: ez az egyéni és társadalmi haszon legteljesebb azonossága! Ha ez a felismerés áthatja a közösséget, az egyéni képességet nem lehet többé arra felhasználni, hogy a versengésben elnyomja a látszólag kisebb tehetségeket. Mivel mindenkinek a legjobb teljesítményére van szükség, az együttműködésnek kell mértékké válnia. Az új nevelés tehát azt eredményezheti, hogy az egyéni és társadalmi szükségletek kölcsönösen erősítik egymást, és ily módon a nevelés egy boldogabb és egészségesebb élet eszközévé lehet.

Általánosan elfogadott tétel, hogy a kapitalizmusnak a maga ipari technológiájával a profitszerzés célját kell a leggazdaságosabban szolgálnia. De ha azt akarjuk, hogy a technika áldás legyen és ne átok, a gazdasági követelményeket alá kell rendelni az emberi követelményeknek.* Az anyag, a technika, a tudomány és a művészet alkalmazását nemcsak gazdasági, hanem biológiai és társadalmi szempontból is tudatosan ellenőriznünk kell. Hogy korunk bonyolult követelményeinek eleget tehessünk és e célból kidolgozhassuk az emberi értékek kifejlesztésének konkrét tervét, új gondolkodásmódra és új típusú személyiségre van szükség. A közös nevező az emberi szükségletek alapvető elismerése; a feladat az, hogy erkölcsi kötelességnek tekintsük e szükségletek kielégítését, a cél pedig, hogy az emberi szükségletek kedvéért termeljünk, nem pedig profitért.

* ,,A hatékonyság kategóriáiban kell gondolkozni, nem pedig dollárban és centben.” (Gropius) 

A nevelésre az a feladat hárul, hogy méltóságot adjon az egyénnek és jobbá tegye a helyzetét, előmozdítsa értelmi és érzelmi energiáinak jobb és tudatosabb kihasználását. Emellett azonban az egyénnek természetesen meg kell hogy legyen a biztonsága is, hogy ezen előnyök mellett anyagi javakban is részesedik. Komolyan kell foglalkozni a nélkülözéstől mentes, tisztességes életszínvonal kérdésével. És ezt maguknál a tanítóknál kell kezdeni. Kínában például a legmegbecsültebb hivatás a pedagógusé, neki van a legnagyobb tekintélye a különböző társadalmi csoportok között. Nálunk, Amerikában az üzletember áll első helyen. Ez a szellemi pályák társadalmi és gazdasági értékelésében egyaránt megmutatkozik, A tanítókat nem nevelői képességeik és emberi értékeik alapján fizetik, hanem azon önkényes kritérium szerint, hogy melyik korosztályoktatói. A legjobb pedagógusoknak ugyanis éppen az óvodákban és elemi iskolákban volna a helyük, mert ott, a nevelés kezdetén gyakorolhatjuk a legdöntőbb befolyást a gyermekre.
 
Európa demokratikus országaiban, mint például Svájcban és Svédországban, a legnagyobb gondot a főiskolai tanulmányai előtt álló ifjúságnak a nevelésére fordítják. Ennek előfeltétele a megfelelő tanítóképzés, amelyben az egész közösség érdekelve van. Svájcban például a tanítókat az illető körzet polgárai választják meg, életfogytiglan. Fizetésük tisztességes életszínvonalat biztosít számukra, abból az éhből kiindulva, hogy egyetlen demokrácia sem maradhat fenn polgárainak leggondosabb nevelése nélkül.

Ha majd Amerika is felfogja, milyen fontos, hogy megfelelő pedagógusok legyenek az óvodákban, az elemi és a középiskolákban is, éppúgy, mint az egyetemeken, és úgy fogja fizetni őket, hogy valóban olyan kaliberű pedagógusok menjenek erre a pályára, akik tudnak tanítani és nem csupán adatközlésre alkalmasak, jelentős lépést tesz előre a nevelés ügye.

a mai nemzedék feladata (25)

Minden nemzedék különbözik az előzőtől feladata meghatározásában. Ennek a nemzedéknek az a feladata, hogy felkutassa a gyökereit. Meg kell kísérelnie megérteni a természetes funkcióknak a jelentőségét, hogy mindenki tisztába jöjjön az élet lényeges céljával: ez az egyén biológiai természetének megóvása és kifinomítása egy harmonikus társadalmi létben. Az ilyen lét értékmérője az együttműködés, a társadalmi hasznosság és az egyéni boldogság. Ennek az új életformának új módszerekre van szüksége a problémák megközelítéséhez; a termelés társadalmi mechanizmusára és alkotó nevelésre.

De az emberiség tanítói nemcsak azok, akik az iskolákban, főiskolákon és egyetemeken tanítanak. Az intellektuális, verbális magyarázatok önmagukban nem elég hatékonyak ahhoz, hogy különböző temperamentumú embereket elérhessenek. Számos más megközelítési módra is szükség van. A művészetek például érzéki élményekkel, közvetlenül az érzelmeken keresztül szinte egycsapásra meghódítják az egyént anélkül, hogy túl erős intellektuális részvételt követelnének. Tehát a művészeteknek fontos szerepük lehet az emberek átnevelésében.

Jelenleg minden cseppfolyós állapotban van. A legjobb, amit tehetünk, hogy hagyjuk hatni magunkra a korszerű művészetet és alkotásait, amelyek elsősorban eszközeik közvetlen érzéki erején alapulnak. Az eredmény egy új ábrázolási mód asszimilálása lesz, annak új ritmikus szerkezetével együtt; az hogy érzékelő- és felfogóképességünk egyaránt megtisztul és megerősödik. Ez az új formavilág az esszenciája a jelenleg még kaotikus világ sokfelé ágazó lehetőségének, a közvetlenség és intenzitás nyelvére lefordítva.

képességek (25)

Nem győzzük eleget hangsúlyozni, hogy minden emberben mélyen elrejtve megvan a biológiai képesség, hogy kifejlessze magában ezt a nyelvet. Mindenki kreatív. Természeténél fogva mindenki alkalmas arra, hogy befogadjon és asszimiláljon érzéki élményeket; hogy gondolkodjék és érezzen. Az iskoláknak ismerniök kell azt a technikát, amelynek segítségével az ifjúság legfogékonyabb éveiben kifejleszthető ez a természetes adottság.

Hogy specifikus képességek nélkül is elérhető az önkifejezésnek egy bizonyos általános színvonala, bizonyítja a gazdag európaiak nevelésének sok évszázados története; itt egy viszonylag magas kulturális átlagot sikerült kitermelni a házitanító vagy magániskoláztatás útján. Ismételten hangsúlyoznunk kell, hogy mindenki érzékeny zenei hangok, színek, tapintási és térbeli összefüggések iránt: más szóval mindenkinek része lehet mindezekben az élményekben és mindenki bármilyen médiumban létre tud hozni nem verbális kifejezési produktumokat. Minden átlagosan egészséges ember értelmezni tudja a zenész, a festő, a szobrász anyagát, éppen úgy, ahogy értelmezni tudja a nyelvet, a beszélő szóbeli anyagát. Ez a mindennapi életre is igaz. Emberek, életük válságos pillanataiban át tudják törni a konvenciókat és gátlásokat, és a „normális” képességeiket messze fölülmúlva, „csodákat” tudnak véghezvinni. Más oldalról a gyermekek és a primitív népek alkotásai szolgáltatnak erre nézve bizonyítékot; az ő spontaneitásuk általában valami belső biztonságból fakad, amelyet még nem rendítettek meg a tökéletességre törekvő ember kétségei. A gyermekek az emocionális intenzitás pillanataiban énekelnek, rajzolnak, festenek, táncolnak. Ezek a kifejezési típusok nem mindig azonosak a „hivatalos művészek” művészetével, de mindenesetre egy olyan élet példái, amelyet belső szükségletek irányítanak. Emocionális megfogalmazás és kifejezés nélkül az élet egyetlen nagy frusztrációvá válik.

Gyakran halljuk, hogy az európai középiskola (gimnázium) színvonala magasabb, mint az amerikaié, mivel Amerikában az ingyenes közoktatás folytán mindenki járhat középiskolába, és így a kevésbé tehetséges növendékek akadályozzák a tehetségesebbek haladását. E mögött burkoltan az az állítás rejlik, hogy Európában csak tehetséges növendékek iratkozhatnak be a gimnáziumba. Ez nem igaz. Az európai középiskola meglehetősen magas tandíjat követelt. Az osztályöntudatra való nevelés eszköze volt, és a szülők erszényén kívül más szelekciós elv alig érvényesült. A magas oktatási színvonal a pedagógusoknak volt köszönhető, ők a kevésbé tehetséges növendékek fejébe is be tudták tölteni a tananyagot. Ezt az eredményt Amerikában is el lehetne érni, ha a pedagógusok képzettsége tekintetében a jelenleginél magasabb követelményeket támasztanának.

félelem (26)

A félelem és a túlzott öntudat a legkomolyabb pszichológiai akadályok az életben. A legtöbb ember a történelmi személyiségek nagy tetteinek hatására perfekcionistává válik. Eleve „tudja”, hogy munkája nem lehet értékes, mert hiszen „sosem” tudná felvenni a versenyt a nagy történelmi példaképekkel. Fél, hogy nevetségessé válik és ez megbénítja minden alkotó próbálkozását. Sajnos, sok nevelő szerint egyes hírneves alkotók teljesítményei sohasem közelíthetők meg újra. A hallgatókon a nagy géniuszok árnyékában élve az a nyomasztó érzés vesz erőt, hogy ilyen alkotói nagyságot ők sohasem érhetnek el. A fiatalok önfenntartási ösztöne azonban sokszor fellázad az alsóbbrendűség eme ártalmas dogmája ellen, és segít saját egyéni kísérleteik kibontakoztatásában.

Minden iskolának ki kellene dolgoznia egy alapvető tantervet, olyan gyakorlatokkal, amelyek lehetetlenné teszik a hallgatók önkifejezésének összehasonlítását egy „zseni” műveivel. A hallgatónak, mielőtt a történelem nagyjait tanulmányozza, személyes kísérletein keresztül kell tapasztalatot szereznie, kialakítani saját ítéletét, kifejleszteni egyéni képességeit. Akkor majd felfedez magában valamit amely egy hatodik érzékszervhez hasonló, és amelynek eddig nem volt tudatában: egy olyan koordináló alkotó képességet, amely nem másol, hanem önállóan alakít. Függetlenül attól. hogy hogyan értékesíti később ezt a képességet mint festő, tervező, jogász, orvos, háziasszony vagy könyvelő, gazdagabb lesz azzal a derűs biztonságérzettel, hogy önálló teljesítményre képes. Ha pontról pontra ki tudnánk nyomozni, mi az oka annak, hogy a mai nevelési rendszerben a serdülő ifjú elveszti azt a közvetlenséget, őszinteséget és intenzitást, amelynek gyermekkorában még birtokában volt, hatékonyabban tudnánk küzdeni az ellen az uralkodó irányzat ellen, amely emberek helyett automatákat akar létrehozni.* Ha az öntudatosság korlátait s az elavult mércéket ki lehetne küszöbölni, mindenki meg tudná őrizni a megfigyelésnek, a fantáziának és az alkotókészségnek azt a hitelességét, amely a kifejezésnek és – legmagasabb fokon – a művészetnek is előfeltétele. És a művészet a legjobb eszköz a személyiség valamennyi elemének egységbe olvasztására.

* Egy kisfiú, akit megkérdeztek, hogyan sikerült ilyen szép képet rajzolnia, azt felelte, hogy „csak gondoltam egy gondolatot, és körülrajzoltam, amit gondoltam”.

„... a primitív kultúra művészete, amelyet most teljes rituálénak, a lélek értelmének, szimbolikus kifejezésének tekintünk, minden érzékszervünkhöz szól, a szemen és a fülön keresztül. A rituáléhoz tartozik a tömjén illata, a térdhajlítás, a térdelés, az elvonuló körmenet imbolygó vonala által keltett mozgásérzékelés, a szenteltvíz hűvös érintése a homlokon. Ahhoz, hogy a Művészet maga is Valóság legyen, az élménynek egész érzéki lényünket meg kell ragadnia. Mai dolgaink ennek éppen az ellenkezői: az emberek mereven ülnek székükön és feszült csendben hallgatnak egy zeneművet, vagy alaktalan csoportokban bolyonganak a képtárban, nézegetve a bekeretezett képeket, amelyek kétségbeejtő érzéketlenséggel vannak a falakra függesztve, mintha semmi közük nem volna egymáshoz. ”

„...a primitív társadalmakban a művész nem különálló személy, akinek nincs közvetlen és szoros kapcsolata társadalmának gazdasági folyamataival és hétköznapi tapasztalataival. Az a fajta művész, akit tehetsége elkülönít a többiektől, vagy aki csak azért válik művésszé, mert életútja elkülönítette a többiektől, itt úgyszólván ismeretlen. Ehelyett, a művész olyan személy, aki a legjobban csinálja azt, amit mások, sokan mások, kevésbé jól csinálnak. Alkotásait, legyen akár koreográfus, akár táncos, akár fuvolás, akár fazekas, vagy a templomkapu faragója, mindenki úgy tekinti, mint amelyek nem fajtájukban, hanem csak minőségileg különböznek kevésbé tehetséges honfitársai teljesítményétől. Az a felfogás, amely a művészben másoktól alapjában különböző lényt lát, végzetes minden adekvát művészi forma kifejeződésére, mely kielégítheti a művészi formák által nevelt egyénekben kifejlődött érzékenységet. ”

„Mindkét szakadék – a szakadék a minden érzékszervünket megszólító rituálé és az érzékeny embert darabokra szaggató mai művészi gyakorlat között, és a szakadék a művész, aki csupán kollégái között a legjobb, és a művész között, aki alapvetően különbözik embertársaitól, ha ugyan vannak embertársai – nem a civilizáció természetéből fakad, nem abból a tényből, hogy civilizációnk más természetű, mint a primitív társadalom. A mi középkorunk, éppúgy, mint a múlt számos kultúrája, maga is kifejlesztett teljes, harmonikus rituálékat, amelyek az érzéki tapasztalat minden típusát magukban foglalták, a művészről, illetve a szépművészetekről való rokon fölfogásunk pedig csupán a mai európai helyi, hagyomány ostoba tévedései. ”

„Azzal, hogy a művészetet az élet sajátosan értékes részévé tettük, már le is fokoztuk: megfosztottuk attól, hogy az élet egésze lehessen, egy meghatározott szemszögből nézve. E lefokozás miatt mindenki szenved: a »művészek« éppúgy, mint az emberek, akiknek életét a művészet értelemmel, jelentéssel, jelentőséggel ruházta fel. ”

(Margaret Mead, „Art and reality” College Art Journal, 1943. május, 4. köt.)

az amatőr (26)

Megnyugtató gondolat, hogy eljön az az idő, amikor a művészet mechanikáját világosabban, tudományosan fogják tudni elemezni. Akkor majd jobban fogjuk érteni a művészet közösségi funkcióját és az egyén életében betöltött döntő fontosságát.

A pszichoanalízis az álmok mechanizmusán keresztül már elénk tárja a tudat alatti lét szerepét. Ez indokolttá teszi azt a reményt, hogy egyszer majd az alkotás forrásait és mechanizmusát is sikerül feltárni. És akkor lehetővé válik, hogy a művészet nemcsak a nevelésnek, hanem a mindennapos életnek is szerves része legyen.

Ebben az értelemben a művészet az emocionális kommunikáció területe, amely egyaránt táplálkozik a tudat alatti és a tudatos létből. Formavilága elválaszthatatlan azoktól az érzéki élményektől, amelyekkel együtt születik, és amelyek olyasmit fejeznek ki, ami az intellektuálisan megragadhatón túl esik – nemegyszer az embernek mint biológiai és társadalmi lénynek a meg nem érthető viszonyait. Ezt a művészi nyelvet úgy kell elsajátítani, hogy minél gyakrabban hagyjuk hatni magunkra. De ha a pszichológiai kutatás fel is fedezné egyszer az alkotás mechanizmusát és a művészet gazdag motivációit, a cél sohasem lehet az, hogy mindenki „művésszé” váljék. A művészet nem tanítható, csak a kifejezés technikái. Ez aztán elvezethet a „művészethez”, vagyis a kifejezés elemeinek a kommunikáció és társadalmi összetartozás irányában történő szerveződéséhez.

Azelőtt az akadémikus művészeti iskolákban a múlt műalkotásainak elemzése és utánzása elég volt ahhoz, hogy valakit hivatásos művésszé avassanak. Az volt a feltevés, hogy aki megtanulja a szabályokat s pontosan követi az előírásokat, művésszé válik. De ma már ennél jobb tanácsot tudunk adni: „Légy önmagad! Éber, becsületes és emberi!”

A laikus őszinte kifejezése bármilyen médiumban a „művészet” kezdete lehet. Ezért tartozik az amatőr, a műkedvelő a jövő társadalom reményteljes ígéretei közé. Ő a hiteles bizonyítéka annak, hogy az érzelmileg stimulált céltudatos akció és reakció milyen sokféle lehetősége rejlik az emberben. * A „művészet” egy belső kényszernek, egy felszabadító katarzisnak, a gátlások és konfliktusok kiküszöbölésének lehet az eredménye. Éppúgy lehet egy érzelmi túláradna levezetése is. Ilyen kifejezés az emberek által vagy az embereknek szóló művészet; a normális élet része, amely éppoly természetes kelléke az életnek, mint a levegővétel. Ilyen esetekben a kifejezések minőségileg igen különbözőek lehetnek; jelölhetjük őket a „jó”, „jobb” vagy „legjobb” jelzőkkel, ahogy az árukat szokták egy katalógusban. A „legjobb” jelzőt persze csak az az ember érdemelheti ki, aki a saját érzésein felül tud emelkedni, és korának hamisítatlan problémáit ösztönösen megragadva, azt átülteti a képzeletbe, koherens kifejezésbe; vagyis látható, hallható vagy tapintható formába. Ezt az emocionálisan, technikailag és szellemileg egyaránt legmagasabb csúcsot rendszerint csak az érheti el, aki minden erejét ennek szenteli, a múlt és a jelen civilizációjának ismeretével és szellemével átitatott szüntelen kísérletezés szilárd alapjára támaszkodva. Ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek, aki megpróbálja kifejezni magát, vissza kell nyúlnia a technikai és szellemi örökséghez, a múlt történelmi tapasztalataihoz.

* Más területekről vett analógia segítségével jobban megvilágíthatjuk ezt a pontot. Noha vannak hivatásos bírák is, nem kell bírónak lenni ahhoz, hogy valakinek igazságérzete legyen. Rossz jel volna az alkalmazkodóképességünk szempontjából, ha csak az orvosoknak lenne érzékük a gyógyításhoz. Kisgyerekek például, ha betegek, nem nyúlnak ételhez. Ez az ösztönös tartózkodás arra szolgál, hogy megvédje a szervezetet a további megterheléstől, és magára a testre bízza a gyógyítási folyamatot. „A legjobb orvosok a világon Dr. Diéta, Dr. Nyugalom és Dr. Jókedv – mondta Swift.

Kiindulópontul szolgálhat a környezetre, valamint a kifejezési anyagra – a színre, a hangra, a tömegre, a térre – való, örökösen visszatérő pszichofizikai reakció is. Elméletileg úgyszólván még a történelem előtti ember pozícióját is választhatná bárki kiindulópontul, mert még ez a kiindulás is hozzásegít ahhoz, hogy érzelmi „műveltséget” szerezzen, vagyis azt a képességet, hogy érzelmi impulzusok által ösztönzött anyagot fogalmazzon meg. Ez a tapasztalatból és a megkülönböztetés intenzitásából fakadó esztétikai érzék által okozott örömhöz vezethet. De ez még ritkaság. Kultúránk egyelőre tele van analfabétákkal, akik nem tudnak írni-olvasni, valamint az emocionális élet analfabétáival, akik úgy élnek, hogy sohasem kísérlik meg érzelmeiket kifejezéssé kristályosítani. De az, aki az önkifejezést megtagadja magától, emocionálisan éppúgy elsorvad, ahogy a test is, ha megtagadjuk tőle a táplálékot.

a művészet funkciója (28)

A művészet a legösszetettebb, legéltetőbb és a civilizációt legjobban előmozdító emberi tevékenység. Ezért biológiai szükséglet. A művészet érzékennyé teszi az embert az iránt, ami a legértékesebb benne, oly módon, hogy felerősíti a sok élményrétegből összetevődött kifejezést. Ezekből a művészet egységes megnyilvánulást formál, akár az álom, amely a legkülönfélébb nyersanyagokat kristályosítja tudattalanul. A művészet a társadalmi, intellektuális és emocionális lét egyensúlyát igyekszik megteremteni; magatartások és vélemények, félelmek és remények szintézisét.

A művészetnek két arca van: biológiai és szociális, az egyik az egyén felé fordul, a másik a csoport felé. Alapvető érvényességek és közös problémák kifejezésével a művészet az összetartozás érzését tudja kelteni. Ez a művészet társadalmi funkciója, amely az emberi civilizáció kulturális szintéziséhez és folytonosságához vezet.*

* A „kultúra” és a „civilizáció” kifejezéseket ez a könyv szinonimákként használja, noha például a német nyelv különbséget tesz a kettő között: a „civilizáció” szót a technológiai, a „kultúrát” pedig a bölcsészeti szférára alkalmazza.

Ma, amikor hiányoznak a művészetek által formált és finomított emocionális impulzusok, mindennapossá lettek az érzelmek ellenőrizhetetlen, tagolatlan és brutálisan pusztító levezetési módjai. A felhasználatlan energiák, tudat alatti rövidzárlatok létrehozzák a neurózis pszichopatologikus határeseteit. A művészet mint az egyén önkifejezése az agresszív impulzusok szublimálása útján, gyógymód lehet. A művészet fejleszti a receptív képességeket és friss energiákkal tölti fel az alkotókészséget. Ily módon a művészet regeneráló terápia, amely helyreállítja az embereknek a saját alkotóerejükbe vetett bizalmát.

a „hivatásos” művész (28)

A művészetek legjobb képviselői – a zene, a költészet, a szobrászat és a festészet területén egyaránt – még egyes műveikben is mindig a kor szellemi állapotát fejezik ki. Ma egy festmény vagy egy szonáta sűrűn szőtt szövet, amelyben néha a múlt láncfonalai sokszor eltűnnek a jelenkor dús szövésű vetülékfonalai alatt. Mindenesetre a szövés tartóssága mindkettőn múlik. A jelenkor művésze ebben az adott történelmi és kulturális keretben formálja meg művét, de mondanivalóját társadalmi és szellemi érdekekből meríti. Ezeket különböző időszakokban különböző eszközökkel és témákkal fejezi ki, csendélettel, portréval, tájképpel vagy absztrakcióval, de mindegyikre jellemző az érzéki közvetlenség éppúgy, mint a szabadság, a rend és a harmónia, amelyek mind a művészet organikus kvalitásai közé tartoznak. A műalkotás intenzitása másrészt a művész céljának megismételhetetlenül egyéni voltától függ és attól, hogy mennyiben tudja ezt a célt művészetének közegébe átültetni. így a hivatásos művész megoldásai társadalombiológiai komponensektől és a rendelkezésre álló tudásanyagtól függenek. De ha meg akarja mozgatni a közönségét és hatni akar az érzékeikre, erőteljes, új összefüggéseket kell teremtenie. Ezt vagy úgy teheti meg, hogy továbbfejleszt bizonyos tendenciákat, vagy úgy, hogy szembeszáll velük. A még meglévő feudális csökevényeknek – az elavult gazdasági elméleteknek, az egyéni magatartás elavult formáinak, az elavult szexuális és családi viszonylatoknak – a felszámolása nem történik automatikusan.

Elképzelhetetlen, hogy a közgazdászok, filozófusok és politikusok mellett, akik társadalmi változásokat célzó javaslatokkal lépnek fel, a társadalom legintuitívebb, mindenre legérzékenyebben reagáló tagjainak, a művészeknek ne legyen szavuk. Zsarnokok és diktátorok, manifesztumok és rendeletek sohasem fogják átformálni az emberek gondolkodásmódját. A művészet tudattalan, de közvetlen hatása – használjon akár konstruktív, akár szatirikus-destruktív eszközöket – alkalmasabb arra, hogy éretté tegye az embereket egy új társadalomra.

Az igazi művész az érzékek köszörűse; élesíti a szemet, a szellemet, az érzékenységet; saját médiumán keresztül értelmezi az eszméket és fogalmakat. És most, az óriási társadalmi ellentmondások idején, semmiképpen sem térhet ki a feladat elől. Állást kell foglalnia és ki kell nyilvánítania álláspontját; mert a művésznek ideológiai alakító funkciója van, különben munkája csupán fogalmazási gyakorlat volna. Hitler tudatában volt ennek. A giccset propagálta, megpróbálta elpusztítani a modern művészetet, tudományt és filozófiát, mert bennük látta a gonosz elnyomó rendszerével szemben jelentkező ellenállás legjelentősebb forrásait. Száműzte a képtárakból és múzeumokból a modem, az „elfajzott” művészetet – ahogy ő nevezte –, könyveket égetett, és megtiltotta Einstein elméleteinek tanítását.

Megérezte, hogy a művészet tartalma nem különbözik egyéb megnyilvánulásaik tartalmától. Az egyetlen különbség az, hogy a művészet főleg az egy meghatározott időszak kulturális és társadalmi szerkezetéből fakadó eszközök tudatalatti szerveződése nyomán jön létre. Persze számos kifejezési és kutatási alkalom van minden területen, de ezek között csak néhány olyan akad, amelynek pozitív a kapcsolata a kor dinamikus erőivel, és amelyeknek ezek az erők kedveznek. Azzal, hogy a legérzékenyebb és leghaladóbb művész ösztönösen kiválaszt bizonyos esztétikai vagy technikai problémákat, a kort kifejező tartalmak rögzítésének eszközévé válik. Más szóval a forma és a struktúra meghatározott szellemi irányzatokat jelöl. A művész munkája összhangban van más területek alkotó problémáival és kiegészíti azokat a kor civilizációjának struktúrájában.

A művészet éppoly energikusan siettetheti a problémák társadalombiológiai megoldását, mint ahogy a társadalmi forradalmárok teszik ezt politikai akciókkal. Téves az a felfogás, amely a művészet „politikamentességét” hirdeti. A korrupciótól, önös pártérdektől, vagy a pillanatnak szóló taktikai szempontból megtisztított politika az emberiség módszere a közösség jólétét szolgáló eszmék realizálására. A művészetek emocionális formává alakítják át az így értelmezett „Weltanschauung”-ot, mely visszahat a tudatos lét szférájára. Ebből következik, hogy nemcsak tudatos, hanem tudat alatti lényünk is asszimilál társadalmi eszméket, amelyek azután a művészetek specifikus közegeiben fejeződnek ki.*

* Alfréd Korzybski, az általános szemantikusok vezető képviselője azt írja, hogyha „lefordítunk valamit az alsóbb központok – az »intuíció«, »érzelem«, »megjelenítés« nyelvére –, a magasabb absztrakciók tapasztalati jelleget nyernek. A modern művészet azzal, hogy magasabb rendszerünket, relációk verbális absztrakcióit és rendjét egyszerűsített, de közvetlen megnyilatkozásokra fordítja le, amelyek megjeleníthetők és érezhetők, közvetlen szubkortiális (agykéreg alatti) tapasztalatot nyújt alapvető struktúrákról. ” (Idézi Oliver Bloodstein a „ General Semantics and Modern Art"-ban, „etc. ”, 1943, 1. kötet, 1. sz.) 

Ez az emberi tapasztalatoknak és kifejezéseknek egymásba fonódó természetére utal. Csupán abban kételkedem, hogy biológiailag jogosult-e a „magasabb rendű” és „alacsonyabb rendű” tapasztalatok megkülönböztetése. Biológiai szempontból ezek egyenrangúak, és kiegyensúlyozott, egymást átható teljesítményük nélkül kielégítő élet nem létezik.

Máskülönben minden problémát csak intellektuális vagy verbális úton lehetne megoldani. A nehézség a tömegek részvételében rejlik. A tömegeket áthatja a kispolgári ideológia, a férfias felsőbbrendű ember
eszményképe, amelyet a sajtó és a rádió, a könyvek és a filmek egyaránt propagálnak: a nem hivatalos nevelés, amelynek az élvezetére megtanították az embereket, annak ellenére, hogy olykor-olykor forradalmi politikai eszmék szólamaiban is részesülnek. És ha egyszer kiölték az emberekből a fogékonyságot, sem a modern, sem a régi művészet üzenetét nem képesek felfogni.




A profitgazdaság sikerelmélete megjutalmazza a művészellenességet. A művészeket elpuhult lényeknek tekintik, akikben nincs elég életerő ahhoz, hogy részt vegyenek e versenyben. Ez nemcsak hogy ugyanúgy nem igaz, mint a többi séma, hanem tragikus is, mert jelenleg talán a művészet az egyetlen térület, ahol a konvenció nem fojtja el teljesen az érzelmeket, és ahol viszonylag még érintetlen a gondolat mindenhatósága és az érzések függetlensége. Az intuíció és a kifejezési vágy varázsvesszője gyakran pszichológiai életmentő lehet, különösen olyan időszakokban, amikor nyíltan vagy leplezetlen elnyomják az ónálló gondolkodást. Az a mondás, hogy „a művész korának tudatát és emlékezetét képviseli , igen jól jellemzi a művész funkcióját. Egyetlen társadalom sem létezhet eszméinek kifejezése nélkül, és nincs olyan kultúra vagy etika, amely fennmaradhatna a megvesztegethetetlen művész közreműködése nélkül.

A műalkotás a művész cenzúrázatlan véleményét képviseli; ez az egyik legpozitívabb jellemvonása. A festő, az író, a zeneszerző produkciójáért kizárólagosan maga felel. Minél egyszerűbb a médiuma és minél kisebb befektetést igényel, annál könnyebb elkerülni minden esetleges cenzúrát, és megőrizni a hamisítatlan, szabad kifejezésmódokat.

Érzékenysége révén a művész a jövő eseményeinek és mozgalmainak szeizmográfja lesz. Interpretálja az eljövendő fejlődés még ködös útjait azáltal, hogy megragadja a jelen dinamikáját és megszabadítja magát a pillanatnyi motivációktól és a múló jellegű befolyásoktól – anélkül azonban, hogy trendjeiket értékelné. Őt csak látomásának rögzítése és közlése érdekli. Ez az, ami művészetében testet ölt. Egy ilyen helyzettel nem élhet vissza. „Hivatásos” művésznek lenni, aki egész idejét a művészetnek szenteli, erkölcsi felelősséggel jár. Ezért olyan fontos a társadalom számára, hogy a meg nem alkuvó és megvesztegethetetlen művész egzisztenciája biztosítva legyen. Ha a művész nincs kellőképpen ellátva a szükséges eszközökkel és anyagokkal, nem tudja a legjobbat nyújtani. A valóságra való reagálása nem lehet eleven és közvetlen, ha nincs módja arra, hogy életét a szüntelen alkotómunkának szentelje, ha küszködnie kell a létminimumért.

Az az ostoba mítosz, hogy a zseninek „szenvednie” kell, csak egy olyan társadalom agyafúrt kifogása, amely nem törődik alkotó tagjaival, ha munkájuk nem kecsegtet a közvetlen technológiai vagy gazdasági alkalmazás reményével, vagyis kiszámítható profittal.

művészet és tudomány (31)

A hivatásos művésznek nemcsak az a feladata, hogy vitalizálja az embereket, hanem az is, hogy folytassa és szintetizálja a szellemi erővonalakat. Ehhez a tudattalan elemeken kívül, ha nem is feltétlenül módszerre, de tudatos forrásanyagra, megbízható tudományos szemléletmódra is szükség van. A legtöbb ember azonban, aki általános műveltségre való oktatásban részesült, és akit megfélemlítettek a rosszul képzett matematikusok és fizikusok, áhítatos tisztelettel tekint a bármilyen módon értelmezett tudományra is. E félelem következtében gyanakvással fogadják az olyan művészetet, amely geometriai formákra emlékeztető elemeket, szintetikus anyagokat és optikai műszereket használ.

Az elterjedt vulgarizáló elméletek szembeállítják a „kaotikus természetet” a „szervezett géppel”; a józan tudományt a misztikus vallással, a társadalmi tervezést a szabad vállalkozással. Ez a dolgok leegyszerűsítése. A művész szeme egyformán látja a teheneket és a dinamót, a fákat és a felhőkarcolókat. Ezek vizuális nyersanyagot jelentenek számára. És ez a lényeg. A valóságos cél a társadalombiológiai szintézis. Ez nem érhető el „laboratóriumi kísérletezés” nélkül, noha ez egy másik, a laikusok által gyakran hangoztatott kifogás a modem művészet ellen. De kísérletezés nélkül nincs felfedezés, felfedezés nélkül pedig nincsen megújulás. Noha a művész „kutatómunkája” általában nem olyan „rendszeres”, mint a tudósé, mindketten az élet egészével foglalkoznak, összefüggésekben, nem pedig részletekkel. Sőt, a művész ma még következetesebben teszi ezt, mint a tudós, mert minden egyes munkájában az összefüggő egész problémájával kerül szembe, míg az elméleti tudomány képviselői közül csak kevesen engedhetik meg maguknak a totális szemlélet „fényűzését”. A művész és a tudós problémái közt a fő különbség a problémák megjelenésének és megragadásának a formájában rejlik. A szobrászat olyan eszközökkel fejezi ki magát, amelyeknek megértése lényegileg érzéki élmények útján, nem verbális síkon történik. Még olyankor is, amikor az alkotó lendület – mint a régi festmények esetében – egy leírható téma logikai mezébe öltözik, nem a tájkép vagy a csendélet az, amit a művészet eredményez, hanem a teremtő aktus, amely a témát vizuális formává alakítja. Ezzel szemben a tudományos értekezés még akkor is a racionális, intellektuális kifejezés formáját ölti, ha az impulzus hozzá az intuíció tudatalatti rétegéből fakad. A szentimentális nevelés folytán sokan még azt hiszik, hogy a művész emocionális mélységét veszélyezteti az a törekvés, hogy elemeit tudatosan szervezze. De a művésznek nem szabad félnie munkája tudatos mozzanataitól, mert hiszen a tudatos megközelítési módot amúgy is olyan formákba ülteti át, amelyek az érzelmekhez szólnak. A tudatos kutatási problémák különben is meglehetősen szerény keretek között mozognak, az intuitív erők és a kifejezés tudatalatti mechanizmusának túlsúlyához viszonyítva. Minden művészi munkában számos olyan elem marad, amely nem verbalizálható, hanem csak intuitíve közelíthető meg. Még az ipari termékek tervezésénél is, ahol alapjában véve tudatos módon közelítik meg a feladatot, általában sokkal több kérdésre kapunk választ, mint amennyit maguk a tervezők eredetileg vártak. Ennek az az oka, hogy az ipari termékek tervezése eddig a legnyilvánvalóbb egyesítését mutatta intuíciónak és tudománynak, formának és funkciónak. Ezeknek az elemzése olykor nagyobb segítséget nyújthat a hatásosabb információkkal; serkentheti ezen információk tudat alatti átlényegítése új technikáinak kialakulását. Az elemzés emellett kiküszöbölheti az elcsépelt elemek ismétlését és belső biztonságot teremthet új megoldások számára.

„Most tudományra van szükség ott, ahol azelőtt az intuíció irányított bennünket. ” (Frank Lloyd Wright)

A 19. század művészei között ott találjuk Philip Ottó Rungét Németországban, Delacroíx-t Franciaországban, akik színkutatásaikkal nagy tekintélyre tettek szert. Mindketten a tudományt alkalmazták művészetükben. De ellentétes példa is van. Seurat például, a maga pointíllista művészetével intuitíve megelőzte a színes fényképezés tudományát. 

Néha az egymást követő hatások egész láncolata fedezhető fel, amely a tudománytól a technológián át a művészet felé vezet, és onnan ismét a tudományba torkollik. Idevágó példák Muybridge és Thomas Eakins fotografikus pillanatfelvétel-kutatásai, valamint Taylor és Gilbreth ipari mozgástanulmányai, amelyeket a futuristák 1912 körül átültettek a művészetbe. Ez viszont hatással volt azokra a tudományos kutatásokra, amelyek Harold Edgerton (MIT), sztro-boszkopikus fotodíagramjait eredményezték. 

Rodin, a szobrász, Helmholtz optikai kutatásaival egyidejűleg, sokat foglalkozott fényproblémákkal. Ennek eredményeként Rodin egy új típusú vésőt honosított meg a transzparens árnyékok eléréséhez, szemben a reneszánsz szobrok sűrű árnyékával. 

Ma nagy segítség volna a festő számára, ha többet tudna a tudományos optikáról, hogy kontrollált fény-festményeket készíthessen pigment használata nélkül, pusztán az anyag polarizált hangsúlyairólvagy rácsozatok (transzparens felületbe vésett csaknem láthatatlan vonalak) segítségével, melyeket hátulról világít meg úgy, hogy tetszés szerintiprizma-tikus fényhatásokat kapjon színes fénykompozíciói számára. 

A műanyagokkal dolgozó modern műrésznek nélkülözhetetlen szüksége van tudományos tanulmányokra, máskülönben évtizedekig várhat, míg a műanya-gokról való ismeretek közkinccsé válnak.

+++